
Mélységes mély a múltnak kútja, különösen itt, a magyar földön, ahol a 20. századi történelmünk legsötétebb zugai tárulnak fel rendre a legváratlanabb helyzetekben. A legendás úszóedző, Kiss László nagy nyilvánosság elé került ügye, az eredeti történettel, a vádakkal, a sejtetésekkel és maga Kiss reakcióival együtt semmi másra nem jó, és nem is lesz jó, csak hogy szembesítsenek minket, ezredszerre is egy valódi rendszerváltás, egy valódi múltfeltárás és annak katarzisának elmaradásával.
Kiss Lászlót a hírek szerint csoportos nemi erőszak miatt ítélték el, több mint fél évszázada, 1962-ben. Eszerint 1961 nyarán több társával erőszakot tett egy fiatal nőn, a korabeli ítélet szerint nagyon durva körülmények között.
Mit tudunk most? Azt, hogy Kiss László nem tagadja az elítélését és azt se, hogy börtönbe került. És azt is tudjuk, hogy nem tagadja kategorikusan az elítélésére okot adó esetet, bár ma is vitatja az ítéletet.
Kiss előbb a VS-nek beszélt röviden, remegő hangon: „Erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezem, az egész életemet erkölcsösen éltem”. Majd nem sokkal később a Népszabadságnak beszélt, kicsit részletesebben: „Beszélhetnék arról, hogy 1962-ben mennyire volt megalapozott az ügyünkben hozott ítélet. Mennyire volt bebizonyítva mindaz, ami az ítéletben olvasható. Soha nem hallgattam el a történteket. Soha nem tudtam és nem is fogok túllépni rajtuk. Viszont az a közeg, amelyben előtte sportoltam és amelybe később edzőként visszatértem, képes volt rá. Mivel sem a bíróság, sem más hatóság nem tiltott el – az ítéletbe foglalt bűnöm ellenére sem –, hogy gyerekekkel foglalkozzak, kaptam egy új esélyt, és én éltem vele. Mindenki döntse el, a magyar úszósport elmúlt évtizedekben elért eredményei alapján, hogy kellőképpen bizonyítottam-e vagy sem.”