Markó vs Káinok – Elefánttánc a porcelánboltban

2012. október 28. 10:30

Rajcsányi Gellért
Mandiner
Marad a petíciózások, a kölcsönös sértettségek, a porcelánboltban végrehajtott nagypolitikai elefánttáncok jól ismert, begyakorolt koreográfiája. Unjuk.

Hiába az eredetileg kitűzött cél, a „csak semmi Kulturkampf” elve, úgy látszik, ez is olyan, mint a szovjet hűtőszerelő esete a tankkal, bármi egyéb is a cél, mindig ugyanaz jön ki belőle. Ezúttal a táncművészek törékeny porcelánboltján sikerült elefántként végigtrappolnia a Nemzeti Ad Hoc Működés Rendszerének. A konfliktusnak egy sértett, petíciózó szakma, egy régen jobb napokat látott művész elképesztő produkciója – és a kormány újabb kultúrpolitikai öntökönszúrása – lett az eredménye.

Nincs kifinomultabb és érzékenyebb művészeti ág a tánc világánál. A kifinomultság és a (túl)érzékenység igaz a táncművészek és a koreográfusok személyiségére is: az emberi test képességeinek határait feszegető, a testünk és lelkünk összhangját – avagy épp széttöredezettségét – megteremteni és bemutatni képes intellektusok egész életükben magas hőfokon égnek, könnyen lobbannak bármilyen rezdülésre. A kultúra irányítóinak érdemes minden időben érzékenyen bánnia az ő köreikkel. Erre az érzékenységre nem hogy kevésbé, hanem még inkább szükség van válságok és megszorítások idején, amikor is a nagykönyvnek megfelelően először a kultúrára szánt támogatásokat építik le. A kultúra finanszírozásából történő kényszerű visszavonulást is lehetne azonban rendezetten, okosan, megértően csinálni.

A Markó Iván társulatát és a magyar táncművészeti szcéna egészét érintő eset azonban nem erre a forgatókönyvre utal: a Markó vezette Magyar Fesztivál Balett 130 millió forintos támogatást kapott a rendkívüli kormányzati intézkedésekre szolgáló tartalékból úgy, hogy a társulat már májusban is kapott a kormánytól 25 millió forintot. Az természetesen mindig örvendetes, ha egy kormányzat szívén viseli egy kultúrateremtő műhely fennmaradását, csak hát az arányokkal gond van, nem kicsit.

Talán nem véletlen, hogy még a Magyar Koreográfusok Társasága Elnöksége is három (!!!) felkiáltójelet használt közleményében, amelyben tudatta az illetékesekkel és a nagyérdeművel, hogy a Markó-társulathoz hasonló független táncegyüttesek működésére fordítható összes pályázati pénz az idei évben 212 millió forintot tesz ki, amely összeget 54 együttes között kellene szétosztani. Ehhez aránylik most az egy szem Magyar Fesztivál Balett most már 155 millió forintos idei állami támogatása, miközben az MKT elnöksége szerint „a független színház és tánc (társulatok, befogadó színházak, alkotók) a létéért küzd, a szakmában több együttes hónapok óta nem tud fizetést adni a táncosainak”. Megszólalt a Független Előadó-művészeti Szövetség is: ők nem értik, „mi tette indokolttá, hogy a rendkívüli kormányzati intézkedésre szolgáló tartalékból finanszírozzanak egy alapítványi formában működő szervezetet, amely a hatályos Előadó-művészeti Törvény szerint kizárólag olyan pályázati támogatásra tarthat igényt, mint az összes többi független táncegyüttes”. Az ügyben egy miniszterelnöknek címzett nyílt levelet is megfogalmazott neves táncművész-koreográfusok egész sora, Frenák Páltól Gergye Krisztiánig, Juronics Tamástól („a nyílt levél semmiképpen nem arról szól, hogy Markó Iván művészi pályáját, értékét bírálná valaki, hanem arról, hogy az amúgy is szegényes gazdasági körülmények közepette ez a fajta kivételezés nagyon rosszízű”) Novák Ferencig („Nem sajnálom Markótól, kapjon pénzt. De az, hogy szinte az egész magyar táncművészet halálra van ítélve mostanában, elfogadhatatlan”). Mint írták: „Mi aláírók, nem a Magyar Fesztivál Balett támogatásának megszüntetését kérjük. A táncművész szakma azt szeretné, ha a törvényben előírt jogok és kötelezettségek mindenki számára egyformán kötelezőek lennének, és a támogatások mértékét minden esetben a törvényi szabályozás határozná meg”.

Ebben a kiélezett, konfliktusos helyzetben aztán igen furcsa reakciók érkeztek Markó Ivántól, amelynek csúcspontja kétségkívül a minapi Hír TV-szereplése volt: arról faggatták volna, hogyan kapott 130 millió forintnyi, pályázat nélkül odaítélt állami támogatást a társulata. Markó \'56-ról, Káinról, a születő gyermekről és még sok minden másról beszélt válaszában, az őt kritizáló levélről pedig azt mondta: „nem nekem szólt, vagy az együttesemnek, vagy Orbán Viktornak, ez a levél a Jóistennek szólt, mert a Jóisten nem demokrata, semmiben nem ad nekünk ugyanannyit, se testileg, se lelkileg”.

A kijelentésekre természetesen Markó Iván művészi munkásságának részeként tekintünk, mindenki mondjon azt, amit akar, majd elszámol ő is a pályatársaival, rajongóival és kritikusaival, és az interjúban emlegetett más személyiségekkel. Markó egy hosszú és dicső pályafutás után jókor volt és jókat mondott jó helyen, társulatának helyzete biztosítottnak tűnik ebben a bizonytalan világban. Reméljük, jó helyre kerül a pénz, és társulatával együtt megszolgálja azt az aránytalanul nagy támogatást, amit ebben a forrásszegény időszakban kapott.

A kormány azonban sokkal jobban járt volna, ha a kitüntető kivételezés helyett a szakmát esetlegesen bevonva, a magyar táncvilág helyzetét mélységében megismerve, arányosan és ésszerűen osztotta volna szét a lehetséges forrásokat, hogy a kultúra e különleges ágában is minél szélesebben érvényesüljön a sokszínűség kívánalma, a tehetségek felemelése és megtartása. Ezúttal nem oligarchikus üzelmekről, vastag milliárdok ide-oda csatornázásáról van szó: egy magas színvonalú rétegművészet hazai fennmaradása, működőképessége a tét. A szcénában nem az a dilemma, hogy kinek jár már sofőr az autóhoz, és ki mehet vissza a balettbe ugrálni. Vagyis az utóbbi, az mégis dilemma.

Fiatal, tehetséges magyar táncosok tucatjai küzdenek a megélhetésért minden áldott nap, a táncegyüttesek támogatása során minden millió okos elhelyezése számít. Persze, hogy mindig akadnak minden oldalról, akik kultúrharcos élt vasalnak a hasonló konfliktusoknak, csak hát nem mindig az igaz magyarok vs kozmopolita idegenszívűek a felállás – és kellemetlen, hogy általában a kerényizmus képviselői a leghangosabbak a kormányzati kultúrpolitika háza táján. A most kialakult helyzet megint egy lose-lose szituáció: a kiválasztottnak keleti kegyúri döntéssel megnyitott pénzcsap és a többiek kóros pénztelensége rombolja a kollegialitást, a magyar kortárs táncművészet világát, miközben a konfliktus elveszi a figyelmet, az energiát az alkotástól. Marad a petíciózások, a kölcsönös sértettségek, a porcelánboltban végrehajtott nagypolitikai elefánttáncok jól ismert, begyakorolt koreográfiája. Unjuk.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 109 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés