Kortárs magyar köpészet

„»A Fidesz még megmaradt arcait látjuk« – mondta bele a kamerába a kormányfő, miután a Nyugati pályaudvaron feléje köpött egy ismeretlen. Amely »ismeretlen« ugye nyelvtanilag egyes szám, és pontosan egy főt jelent; a miniszterelnököt azonban ez még véletlenül sem akadályozta meg abban, hogy azonnal hét számjegyű kollektív tömeget vetítsen a bácsi mögé, egyetlen, vagy fideszes vagy nem fideszes járókelőt jelölve meg Gulyás Gergelyék pártjának arcaként. Mit arcaként: arcaiként.

Sajátosan szelektív reflex ez: amikor például februárban Budapesten egy plakátrongáló férfi megütött egy őt kérdőre vonó fideszes aktivistát, mi volt a sztenderd reakció? »Rogán volt a producer«, »meg van rendezve az egész«; »Ha Oscar-díjat nem is, de egy Arany Málnát megérdemel«; »Ahh, abszolúte nem full megrendezett az egész… nevetséges” – satöbbi. A »cui prodest« elv sasszemű érvényesítői a történet minden mozzanatában meglelték az önmerényletes szálat. Amikor májusban Szentkirályi Alexandra arról számolt be, hogy leköpték és trágár módon sértegették, az ATV oldalán négyezer kiröhögős emodzsival véleményezte szavait a közönség; a kifejtősebb hozzászólások között szerepelt a »ki mint vet…«, a »Csak azt kapta amit megérdemelt«, vagy éppen az »Én lehánynám!!!« és a »le is kellett volna h*gyozni«. Ezzel szemben mit látunk ugyanabban a közegben most, hogy Magyar Péter köztársaságielnök-jelöléses fiaskója után a kamerák előtt, a testőrök ellenére ráköp egy szerencsétlen? Maga a jogász végzettségű kormányfő hirdet azonmód ítéletet: minden kétséget kizáróan egy átlagos, sztenderd fideszes az illető. Néhány méterrel arrébb ugyan elsétált egyidejűleg egy Fidesz-szavazó, aki természetesen nem köpte le a miniszterelnököt – de ő még véletlenül sem lett kijelölve az ellenzéki párt egyik arcaként, hiszen az úgy nem illett volna bele a didaktikusan fekete-fehér filmbe.

Mindenféle köpködés iszonyú primitív és védhetetlen dolog, ez nem vitatéma; miként az is szikár tény, hogy az »így kell ezt, már nagyon érett« szövegnél is bőven akad emberhez méltóbb reakció az asszertivitási eszköztárban (sőt, nemhogy emberhez méltóbb, de akár politikailag is kifizetődőbb: utólag mindenki végiggondolhatja, mennyire érte meg annak idején az utcán, kamerák előtt, pacekba’ beleszállni a TISZA-vezérbe, majd azt nézőként felszabadultan ünnepelni, jó kis ürügyet kínálva a »művelt értelmiség« számára, hogy ezen szörnyülködvén ne kelljen rácsodálkoznia a saját vezérének szeméből kiszögellő gerendákra) – csakhogy az alkalmat megragadva célszerű lenne tisztáznunk valamit.

A Magyar Narancsot idézem, hátha az a finnyásabb úri közönség számára is mérvadó forrás: »A lelki bántalmazást körülményes bizonyítani, mert nehezen kimutatható a nyoma: nincs vérző orr, kék folt a testen. Mégis, gyakran pusztítóbb, mint a verés. Épp a láthatatlansága okán alattomos. Viselkedésének megváltozásáért a környezet sokszor az áldozatot okolja, aki ezért beszűkül, bezárkózik, önmagát vádolja. Nagyon tudjuk sajnálni azt, akinek vérzik az orra, de amikor valakit lelkileg sanyargatnak, még a közeli barátok is hárítanak, és az áldozat gyengeségéről gyártanak elméleteket.«

Amikor a kamerák előtt ráköpnek valakire, nem késik a felháborodás és az erkölcsi prédikáció (kivéve persze, ha a sok kultúrembernek ínyére való az adott köpés). De mi a helyzet azzal, amikor egy miniszterelnök verbálisan köp le milliónyi állampolgárt? »A Fidesz még megmaradt arcait látjuk« – nem látványos, kamerával nem rögzíthető, de mégis jókora sistergős köpés ez minden tisztességes ellenzéki felé, akit összemosnak egy köpködővel. »A HírTV 18 nézője, hehehe« – milyen jókat kuncog a közönség is azon, hogy egy elitcsaládból származó hegyvidéki jogász így köp tisztességben megőszült választópolgárok tíz- és százezreire.”

Fotó: MTI/Hegedüs Róbert