Mi mozgósítottunk, ők mozgalmat építettek. Az érzelmek ellen sosem nyerhet a pragmatizmus

Közel 2,5 millió magyar ember vár ma válaszokat. 2,5 millió magyar ember áll értetlenül a megérthetetlen előtt. Közéjük tartozom én is. Elemeznem kellene azt, ami ma még elemezhetetlen. Csakhogy a nagy puzzle képét nem látom – vakon tologatom a kis darabokat.

Ez a választás nem egyszerűen arról szólt, hogy két ember, két párt megmérettetett, és az egyik nyert. Nem egy egyszerű focimeccs vagy játszma volt. Itt nem arról volt szó, hogy nyert a jobb, vagy a szerencsésebb. Sok mindent nem látok még tisztán, és hazudnék, ha az ellenkezőjét állítanám. Egyet azonban látok magabiztosan: a 2026-os magyar választás alapjaiban változtatta meg a társadalmunkat, a közvélemény-kutatásokba vetett bizalmat, és talán a legfontosabbat számomra – a jogrendszerbe vetett hitet.

Itt nem az a gond, hogy nem a Fidesz nyert – erről szól a ma még létező demokrácia. Ha eddig bárki diktatúrában érezte magát a szabadság elfojtott lehetőségei miatt, most remélem, hogy az önreflexió hozzá is eljut, és rájön: megvezette a propaganda. A gond nem a veszteség. Az a politika része: egyszer fent, egyszer lent.

A valódi megérthetetlen az új miniszterelnök személye és kiléte. A kampány alatt többször elemeztem Magyar Péter stílusát, retorikáját és a jól ismert manipulációs technikáit. Ezeket ma is ugyanúgy látom. A választási eredmény méltányos elfogadása nem tesz szervilissé: ma ugyanazt gondolom róla, mint a kampány idején. Soha nem pletykákra alapoztam, hanem saját tapasztalataimra és több évtizedes marketing- és elemző szakmai hátteremre.

Persze vannak különbségek. Amerikában kevesen törtek be a politikába azzal az antréval, hogy a feleségük lehallgatása és zsarolása tette őket valakivé. Ott az sem létezik, hogy valaki mentelmi jogot kapjon egy nem amerikai intézménytől, és a törvény fölé helyezhesse magát.

Ami viszont egy az egyben másolta a legutóbbi amerikai kampányokat, az a közösségi média általi hatalomszerzés. Ehhez jött a fiatalok megkörnyékezése, sőt, merem kockáztatni: a kihasználása. Amíg Amerikában a kapitalizmus ellen hergelik őket – noha annak előnyeit élvezik nap mint nap –, itthon egy pszeudo-diktatúra lett az ellenség. 16 év kormányzást egyszerűen átneveztek diktatúrának, mert így lehetett érzelmekre hatni.

Ugyanezt látjuk Amerikában is: Trump ellen No Kings megmozdulásokat szerveznek, még Angliából is csatlakoznak, ahol történetesen monarchia van. Illegális migránsokat befogadó épületeket a holokauszt haláltáboraival hasonlítanak össze, mire a jó demokraták utcára mennek, és tűz alá veszik a saját rendfenntartóikat.

A választás eredményei még frissek. Nemcsak a közösségi médiáról és a fiatalok naivitásáról van szó. A kampány alatt is mindig kivártam, mielőtt megszólaltam – most is ezt próbálom tenni. 

Felelősséggel tartozunk. Nem úgy szerzünk tiszteletet, hogy eljátsszuk, mintha mindent tudnánk. Hanem úgy, hogy kimondjuk: mi sem tudunk mindent.

A kampány alatt – talán mert egy picit távolabbról jöttem – egyértelmű volt számomra, hogy a Fidesznek nem lesz kétharmados győzelme. Azt is láttam, hogy akár veszíthetünk is. Ezért nem szálltam be a felmérések elemzésébe. A közvélemény-kutatások már Amerikában is félrevezettek egy népet. Amit viszont figyeltem: az embereket magam körül, az utcán és online. A közösségi média lájkjai ugyan álszámok (vanity metrics), mégis egyértelművé vált: ezek a lájkok lefordíthatóak szavazattá.

Ahogy jártam az országot friss szemmel, egyre világosabb lett: mi kevesebben voltunk. Mi mozgósítottunk. Ők mozgalmat építettek. Ez a lényeg. A mozgalomépítéssel nyertek. Úgy, ahogy a BLM többmillió embert vitt az utcára egy elítélt bűnöző halála után, ahol a bűnösből mártír és szent lett. Vagy ahogy a No Kings mozgalom milliókat mozgósít a racionalitás teljes hiányával, pusztán érzelmi alapon.

Több ezer emberrel beszéltem online és az utcákon. A riportjaim, amikor végül bejárták az internetet, lenyomatai voltak a valóságnak. Mert az megváltoztathatatlan, hogy a fiatalok ott álltak ellentüntetni válaszok nélkül, önmagukat minősítve, káromkodva. Ezen az sem változtat, hogy nyert a pártjuk. Ettől ők még okosabbak, artikuláltabbak nem lettek. A mozgalomhoz nem intelligencia és nem racionalitás kell, hanem egy közös nevező köré összegyűlt érzelem.

Érzelem ellen racionalitással nem lehet nyerni. Ez egy axióma.

Erre jött még az a hihetetlenül erős külső nyomás, amit így, távolról nézve sem értettem, hogy tudott Orbán Viktor kezelni. Az eredményeket látva mondhatnánk, hogy végül nem tudta. De ezt ma még nem tudjuk.

Szun-ce írta A háború művészetében: légy képes feláldozni egy csatát, hogy megnyerd a háborút. Ezt később Charles de Gaulle és Napóleon is mottójává tette. A klisék nagy igazságokra épülnek. Ma még nem láthatjuk, hogy Orbán Viktor – és ezzel mi, 2,5 millió magyar ember – vesztettünk-e.

A konklúzióm továbbra is az: itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a Fidesz hibázott, a Tisza meg jobb volt – ez egy sokkal mélyebb játszma itt, és ma elemezni az elemezhetetlent számomra ugyanolyan veszélyes, mint amilyen a közvélemény-kutatások eredményeinek elemzése volt. Mert a végén kiderült: semmit nem tudtunk igazán. Ahogy most sem tudunk.

Nyitókép: Angelina Katsanis / AFP