Az evangéliumok ma is közöttünk játszódnak

Nyitókép: MTI / Czimbal Gyula 

Aki már tizenhat évesen tudja, hogy egyiptológus akar lenni, sőt ennyi idősen egyetemre jár, biztosan nem mindennapi családból jön. Mesélne erről?
Mélyen hívő, háromgyermekes katolikus családban nőttem fel Pécsen; az idősebbik nővérem apáca lett Franciaországban. Szuperkonzervatív szüleink nem engedtek minket tévézni a nővéreimmel, ugyanis kommunista propagandának tartották. Csak a Szabad Európa, a Vatikáni Rádió és az Amerika Hangja mehetett a rádióban. Esténként pedig matematikus édesapám és rajztanárnő édesanyám mese helyett szinte kizárólag a Bibliából olvasott fel nekünk történeteket. Így nem véletlen, hogy a Biblia varázslatos világában felnőve oda vágyakoztam, számomra egyfajta mennyországképet is jelentett: több ezer kilométerre és több ezer évnyire Pécstől. A gimnáziumot magántanulóként fejeztem be Pécsen. Az ELTE-t valóban tizenhat évesen, 1988-ban kezdtem el – a szocializmusban még megtörténhetett ilyen – egyiptológia–ógörög szakon, és minisztériumi engedéllyel huszonegy évesen kaptam kézhez a mesterdiplomámat 1993-ban. Harminc éve, 1994. február elsején egy ELTE-ről delegált, ötéves államközi tudományos ösztöndíjjal Egyiptomba költöztem mint a magyar egyiptológia állandó kairói képviselője.

Mi volt az a régészeti lelet, amit először fogott kézbe, és melyik volt önre a legnagyobb hatással?
Thébában a Thot-hegyi ásatások megkezdése előtt, 1994 tavaszán terepbejárást végeztem, és a templom romjai között megláttam egy faragott, fehér mészkőtöredéket. Felemeltem, egy ankh hieroglifa volt rávésve, amely azt jelenti: élet. Csodálatos ómenként éltem át. A legnagyobb hatással pedig a két alexandriai kincsleletünk volt rám. Az elásott arany- és bronzkincsleletek megtalálása világszenzációt jelentett, és a hatalmas siker megalapozta a 2004-es ciprusi kormánymeghívásomat, sőt a szakmai pályafutásomat is meghatározta. A 21. században a régészeti feltárások kizárólag az új információhoz való hozzájutást szolgálják, és ezek a gyönyörű ókori és kora bizánci alexandriai kincsleletek fontos új információkat hordoztak.

Több ókorkutató-mesterét szokta említeni, például Kákosy Lászlót, Wessetzky Vilmost. Mit tanult tőlük?
Első mesterem Kákosy László akadémikus volt. Ő látta meg bennem a mély ókorkutatói hivatást, ő vett fel tizenhat évesen az egyetemre, és harmad­éves koromtól sokszor náluk is laktam a Csaba utcában a Kissvábhegyen, mivel gyermektelen ember volt. Az ő mestere, az 1909-ben született Wessetzky Vilmos még élt és tanított, nekem még ő volt az államvizsga-bizottsági elnököm is. Egyfajta szellemi nagyapaként tekintettem rá. Már a háború előtt professzor volt Bécsben, később ő szervezte meg az egyiptomi gyűjteményt a Szépművészeti Múzeumban –megjegyzem: 1929-ben országos gerelyhajító bajnok volt. Ha leesett a hó, gyakran jártam hozzá havat lapátolni az Istenhegyi útra. Egy villaépületben lakott, amely egykor a családjáé volt, s bár az ötvenes években több lakásra darabolták és kényszerbérlőknek utalták ki, a bejárat fölött még ott ragyogott az elmagyarosodott lengyel arisztokrata család ősi címere a pajzsban az eperrel. Egyébként Wessetzky Vilmos beszélt rá, hogy tanuljam ki az építészmesterséget is, ugyanis Egyiptomban – Thébában és Alexandriában – kizárólag templomfeltárásokat vezettem.

Ha jól értem, itt jön a képbe Makovecz Imre.
Előbb Hajnóczi Gyula építészprofesszor, Wessetzky Vilmos kedves barátja, akinek ő mutatott be. Ahogy Wessetzky az ELTE-n, Hajnóczi az építészmestereim között volt a nagyapai generáció. Ő indított el az építészeti és műemlékvédelmi szakmérnöki tanulmá­nyaimban. Később a doktori képzésem olyan jól sikerült, hogy 2001-ben Az ókori Egyiptom templomépítészete című disszertációmra a BME tizennégy tagú doktori bizottsága rendkívül ritka százszázalékos minősítést adott a titkos szavazáson. Ezt azonban sajnos már egyikük sem érte meg. Viszont a doktori védésem egyik opponense, az Egyiptomban megismert nagylelkű pártfogóm, Maróth Miklós professzor beajánlott kedves barátjának, Makovecz Imrének, aki 2001-ben Corvin-láncot kapott, és éppen választania kellett egy építészt a támogatottjának három évre. Maróth ajánlására engem választott. Makovecz utóbb feleségével többször meglátogatott Egyiptomban és Cipruson, és atyai jóbarátom, végül pedig mesterem lett. Sajnos tizenhárom éve ő is elment, de lélekben ma is velem van mind a négy mesterem itt, Jeruzsálemben.

Említette Egyiptomot, Ciprust, Jeruzsálemet, és Jordániában is bő évtizedig élt. Hogyan viszonyul ehhez a családja, s hogyan tudtak beilleszkedni ennyi eltérő kultúrában?
A szüleim és a nővéreim könnyen elengedtek, hiszen a Jóistentől kapott hivatásom volt az ókori Kelet. Úgy tekintettek rá, mint ha papi hivatásom lenne: hitünk szerint nem tiltakozhattak. A saját családom viszont kizárólag a feleségemnek köszönhetően élhet velem bő húsz éve a Közel-Keleten. A legnagyobb ajándék azonban az volt, hogy Noémi, akivel még az ELTE-n ismertük meg egymást, utánam jött a Közel-Keletre, és mindent otthagyott értem. A nagyfiunkkal még Alexandriában volt terhes, a kislányunkat pedig már Jordániában szülte meg. Az ő mérhetetlen szeretete tartja össze a családunkat. 2009 óta dolgozom Jeruzsálemben a Pápai Biblikus Intézet kutatóprofesszoraként. Csodálatos itt élnünk, hiszen ez a Mennyország kapuja. Ezzel a szerető és támogató családi háttérrel minden szakmai csata megvívható, a siker pedig borítékolható.

Legismertebb munkája Nagy Heródes palotájának, Machaerusnak a feltárása, bemutatása. Mi a helyszín különlegessége?
Talán megdöbbentően hangzik, de az evangéliumi helyszínek között a rómaiak által Kr. u. 71–72 telén lerombolt város az egyetlen, amely időkapszulaként maradt ránk az ókorból. Az összes többi települést sokszor átépítették a bizánciak, a keresztesek vagy az ottománok uralma alatt, sőt a legtöbbet ma is lakják, mint Názáretet, Jerikót, Jeruzsálemet. A Machaeruson azonban egyedülálló módon még az építészeti belső terek is rekonstruálhatók voltak. Felelősségteljesen kimondható, hogy a Machaerus a leghitelesebb történeti-régészeti evangéliumi helyszín. Komplett heródesi oszlopokat állíthattunk helyre mi, magyarok elsőként a Szentföldön.

Mi okozza a legnagyobb nehézséget a munkálatok során?
Az, hogy rövid az életünk. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy három-négyszáz évre való közvetlen kutatási témát látok magam előtt csak Júdea területén, és a maradék néhány évemben vagy évtizedemben ennek csak egy töredékét végezhetem el. Már most világos, hogy csak egy torzót hagyhatok magam után – remélem, hogy az egy szép, hófehér márványból faragott, antik torzó lesz. A talentumjaimat addig is a legmagasabb napi kamattal szeretném megforgatni, hogy a végén el tudjak majd velük számolni.

S mi férhet bele ebbe a néhány évtizedbe?
Arról nem beszélhetek. A profik tudják, hogy a nemzetközi akadémiai világban hatalmas a verseny, állandó szellemi olimpia. Senkinek nem adhatok előnyt azzal, hogy elárulom, mi lesz a következő kikötőm. Annyit azonban elmondhatok, hogy nem tervezem elhagyni Jeruzsálemet.

Többször említette jordániai csaknem másfél évtizedéből a király és a kulturális döntéshozók rendkívül nyílt, támogató hozzáállását. Minek köszönhette a bizalmat?
A világnak ezen a részén két-három óra alatt – mert ennyi ideig tartanak a nagyobb tárgyalások – megismerjük egymás gondolkodásmódját. Nincsenek kínos kérdések, a harsány őszinteség és nyíltság, az, hogy az ember a másik szemébe néz, jókor beszél és jókor hallgat, kifizetődik. Döntő mozzanat, ha valaki hajlandó családostól letelepedni, s a helyi nyelvek és kultúrák alapos ismerete is elengedhetetlen – a néhány évre megjelenő diplomatákat nem sokra becsülik errefelé. Mindenesetre 2009-ben a jordán műemléki és régészeti főigazgatóval való első találkozómon úgy döntöttek, megbíznak bennem, s felajánlottak egy húszéves szerződést az ammáni királyi udvarnál a machaerusi régészeti feltárások és műemléki helyreállítások vezetőjeként.

Szinte sorsszerűnek tűnik ez a fordulat: ennek köszönhető Heródes palotájának feltárása – mintha a Gondviselés vezette volna ezen az úton.
Mióta az eszemet tudom, így érzem. Jézus azt mondta: „Kövess engem!” Én pedig egyre nagyobb örömmel és odaadással követem, kicsi gyerekkorom óta. Ötvenharmadik évemben vagyok, de még sohasem fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy jó úton járok-e.

„Sajnos a legtöbb hívőben elég hideg, leegyszerűsített, sematikus istenhit és Krisztus-kép él” – mondta egy korábbi interjúban. Ha már itt tartunk, milyen az ön Krisztus-képe?
Pontosan olyan, mint az engem már kisgyerekként magához ölelő, mindvégig odaadóan szerető, drága édesapám, akit hiába temettem el nyolc évvel ezelőtt, nyolcvanhat éves korában, ma közelebb van hozzám, mint valaha. Úgy érzem, egyfajta Krisztusa volt a gyerekkoromnak, ma is az ő fiatalkori arcával látom magam előtt Jézust.

Visszatérve Jordániára: leszerződtek egy úgymond szentföldi El Camino létrehozására, mely útvonal egyik fő helyszíne éppen a Machareus lesz. Hogyan kell ezt elképzelni?
Ez egy öt helyszínes, a Vatikán által jóváhagyott szentföldi gyalogos, biciklis vagy autós zarándokút. János evangéliumának a szavaival „Betániából, a Jordánon túlról”, Jézus megkeresztelkedésének és az első öt apostol összegyűjtésének a helyszínéről indul, a szent folyó keleti partjáról. Onnan a római hadiút felvezet a Nébó-hegyhez, ahol Mózes meglátta a Kánaánt, és ahol meghalt. A hatodik és hetedik századi bizánci mozaikművészet legszebb jordániai alkotásai várnak bennünket az ottani bazilikában. A harmadik állomás Madaba, a Kr. e. 400 körül megszűnt Moábi Királyság fővárosa, a vidéki Jordánia legnagyobb keresztény közösségével. Az egyik ősi templomában egy egyedülálló, 6. századi mozaiktérkép látható a Szentföldről. A negyedik állomás a Machaerus, ahol a tetrarcha Heródes Antipász, Heródiás és Salomé hercegnők éltek a citadellában, és ahol Keresztelő Szent Jánost bebörtönözték és lefejezték. Igen, itt táncolt Salomé azon a végzetes születésnapon. Ez nem egy szent hagyomány csupán, hanem a hiteles történeti-régészeti helyszín. A zarándokút innen a Holt-tenger partjára vezet, ahol Betlehem és Jeruzsálem pazar panorámájával sok-sok szálloda fogadja a felfrissülésre vágyó, megfáradt zarándokokat.

Ennio Morricone után másodikként megkapta a Pápaság Aranyérmét és államfői oklevelét Ferenc pápától, s ezzel egy időben a Pápai Akadémiák Díját is. Melyik elismerés jelenti önnek a legtöbbet?
Az, hogy 2022-ben, az ötvenedik születésnapomra, az aranyjubileumomra a vatikáni és a magyar államfőtől a feleségem és a gyermekeim jelenlétében megkaphattam a legmagasabb tudományos államfői díjakat – odahaza a legfiatalabbként a Széchenyi-díjat –, különleges hálaadásra indít. 2021-ben, amikor az amerikai zsidók washingtoni székhelyű, nemzetközi Biblikus Régészeti Társasága nekem ítélte a legjobb tudományos régészeti könyvért járó díjat, az ammáni királyi udvarban boldogan mondták: sohasem gondolták, hogy ez egy jordániai régészeti lelőhellyel összefüggésben megtörténhet. S persze hiába vagyok boldog, hogy beteljesítve minden gyerekkori álmomat magyar ókorkutató lehetek, az, hogy férj és apa lettem, mindennél fontosabb.

Odahaza – mondta, vagyis három évtized után is éppolyan fontos Magyarország elismerése, mint a nagy nemzetközi díjak.
Kettős identitásom van: római keresztény vagyok és magyar. Kizárólag a magyar tudomány gyermeke vagyok, mestereim, Kákosy, Wessetzky, Hajnóczi, Makovecz tettek azzá, aki vagyok. Nekik köszönhetem, hogy az ELTE ókorkutatójaként és a BME építészdoktoraként ezzel a felkészültséggel a nemzetközi porondon felvehettem a versenyt a legkiválóbb amerikai, francia vagy német szakmai riválisaimmal. Ezért szeretném hangsúlyozni, hogy nem egyszerűen harmincegyedik éve dolgozom itt, Levantéban, hanem harmincegyedik éve magyar színekben, magyarként – ahogyan a bennünket meglátogató Kövér László házelnök találóan megfogalmazta: magyar zászlóként lobogva a holt-tenger-parti szélben.

Mit üzenne annak a pályáját keresgélő fiatalnak, akit megérintettek az ön kutatásai?
Ókorkutatónak, régésznek, történésznek lenni nem foglalkozás, hanem hivatás. Olyan, mint a szerzetes vagy a pap. Hallgatni kell a szív parancsára. Ha Jézus hív, akkor nem szabad tétovázni. Menni kell, és odaadni az életünket neki. Bár hiszek a szabad akaratban, úgy érzem, az életünk ura elsősorban a Gondviselés. Az előttem megnyíló lehetőségekre mindig Isten ajándékaként tekintettem. Édesapám arra tanított: ha az Isten ledugja a lábát, nem szabad bizonytalankodni, hanem azonnal meg kell ragadni, két kézzel megkapaszkodni benne, és belekarolva szorítani, hogy le ne csússzunk róla. Az a sors, amelyet eddig megélhettem, lehet, hogy látszólag a szabad akarati döntéseimnek a láncolata, de valójában az Isten markában voltam a kezdetektől, minden lehetőséget, amellyel örömmel éltem, ő nyitott meg előttem. De nem vagyok elbizakodott: tudom jól, hogy Isten tenyeréből sajnos bármelyik pillanatban ki lehet pottyanni, akár az életünk legvégén is. Ezért mindig óvatos voltam, és körültekintő.

A Szentföldön ma háború dúl. Kétezer éves történelmi távlatban nézve bizonyára sok mai konfliktus más perspektívából tűnik fel. Milyen ma is érvényes tanulságokat lehet levonni ókortörténészi szemmel?
Azt, hogy Ábrahám fiai ma is ölik egymást, és az evangéliumok ma is közöttünk játszódnak. „Kiáltás hallik Rámában, keserves sírás és jajgatás: Ráhel siratja fiait, s nem akar vigasztalódni, mert nincsenek többé.” És nemsokára indul majd „a szent család egyiptomi menekülése” jelenet is – természetesen Gázáról beszélek.

Van valami egyértelműbb ókori összefüggés is a múlt ősz óta tartó eseményekkel?
Persze. Az utolsó nagyobb izraeli–arab háború az 1973. október 6-án kitörő jom kippuri háború volt. Vannak ortodox zsidó ókorkutató barátaim, akik már tavaly tavasszal jelezték: nemsokára lezárul a háború kitörésének a jóbelévfordulója – latinul a jubileuma –, amikor majd megszólalnak a sófárok, a kosszarv kürtök, és az elvett vagy elzálogosított földeknek addigra a mózesi törvényeknek megfele­lően vissza kell kerülniük az eredeti tulajdonosokhoz. Ez a jubileumi nap 2023. október 6-a, péntek volt. Aznap este feljött a csillag, és beállt a sabbat. Ekkor Jeruzsálemben megszólaltak a sófárok. Másnap hajnalban kevesebb mint húsz perc alatt több mint ötezer rakétát lőttek ki Gázából, túlterhelve a tel-avivi és a jeruzsálemi vaskupolát, hatalmas pusztítást végrehajtva. A mélyen vallásos muszlimok pontosan tudják, hogy mit jelent a zsidóknak az ötvenedik évforduló, a jóbel év. Azóta megkezdődött a föld visszavétele a zsidók részéről. Az ókor ismerete nélkül senki nem értheti meg valódi mélységében a mai Közel-Kelet különleges világát.

***