A megszűnő sávok lovagjai

A Fiumei úton a Keleti irányában autózva temperamentumtól függően agyvérzéssel vagy kisebb agyérgörccsel rendre megtapasztalhatjuk, amint a benzinkúthoz beforduló bal oldali sávról lánglelkű polgártársaink nagy és gyors autójukkal beszemtelenkednek elénk. Mintha csak az utolsó pillanatban vették volna észre, hogy hoppácskám, megszűnik a sávocskám, bocsi, engedj be, lécci, megköszönöm, villogás. Pedig hát több száz méteren keresztül kitáblázta a közlekedési hatóság, hogy a bal sáv elfordul, időben át kéne állni! De nem: ezek a fiúk az utolsó másfél méteren szuszakolják be hatméteres autójukat a jobb oldali sávon sűrűn és hosszan dugóban álló autók közé.

Sajnos nekem naponta kell arra járnom (van, hogy kétszer is), így valami istenbüntetésének érzem mindezt, és már a Nagyvárad térnél elkezdek émelyegni (pedig hol van még a Fiumei úti sírkert…), hogy mi lesz. Mert két dolog közül választhatok – nem is, három közül. 1. Kiállom türelemmel az alig mozduló soromat a jobb oldali sávban, és végignézem, amint autók tucatjai suhannak el mellettem a bal oldaliban, hogy majd sok száz méterrel előttem bekéredzkedjenek elém (sok száz méterrel elém). 2. Kiállom nem annyira türelmesen a soromat a jobb oldali sávban, kéjesen várva, hogy üssön a bosszú órája, mely akkor jön el (és tényleg óra, véletlenül sem pár perc múlva), amikor éppen és pontosan elém pofátlankodnak be hazám fiai – és akkor jól nem engedem be őket, csak azért sem és úgysem sátáni kacaj. 3. Megpróbálok én is a bal oldali sávon előrehaladni jó sokat, mert majd csak akad egy baromarcú, aki beenged.