Íme a diákmozgalmár kommunikációs vezető ragyogó belátása: az iskolapad koptatása helyett tüntetéseket kell szervezni!

Beköszöntött az ősz, és a jelek szerint nem történt meg a tanárok tömeges felmondása. Elvileg a jogállásukról szóló, számos pozitív változást is hozó törvény miatt készültek tízezrével pályaelhagyásra, legalábbis hónapok óta ezt hallottuk az egyre kisebb tüntetéseken, aprócska szakszervezetek vezetőitől, elvadult diákaktivistáktól és egyes ellenzéki politikusoktól. Gulyás Gergely kancelláriaminiszter a legutóbbi kormányinfón 700 felmondást említett.

A köznevelésben ettől még nyilván nem rózsás a helyzet, sőt, több pedagógusra és jobb fizetésekre lenne szükség, ám

Ez utóbbi megfejtést persze régóta halljuk, ettől még legfeljebb az elvakult DK-sok és momentumosok veszik komolyan. Meg talán Pankotai Lili.

Ha már itt tartunk: az előző néhány, valóban inkább a körúton belüli, jól szituált fiatalokból verbuvált, atrocitásokba hajló megmozduláson már inkább a kormányellenesség meg valami artikulálatlan liberális hőbörgés kapott szót, mintsem érdemi javaslatok és követelések. A történet kifulladni látszik, marad egy hangos és obszcén csapat, ami jórészt diákokból áll. Van pár szervezetük is, köztük az ADOM Diákmozgalom, ami egy „alulról szerveződő, középiskolásokból és egyetemistákból álló szervezet, tagjai a modern, esélyteremtő, diákközpontú oktatásért dolgoznak”. Nyomásgyakorló akció segítségével és az aktív taglétszám bővítésével a már megalkotott komplex oktatási programjuk egyes elemeinek megvalósításáért küzdenek – így a leírás.

A szervezetnek – mint az a Magyar Narancs múlt heti számából kiderül – kommunikációs elnöke (!) is van. Alelnök már nincs, csak asszisztens.

Hároméves kora óta nyögi a rendszert

A cikk címe az interjúalany életkorából fakadóan egyszerre triviális és leleplező: „Amióta az eszemet tudom, Orbán Viktor a miniszterelnök.” Ez kétségtelen.

A tizenhat éves elnök elpanaszolja többek között, hogy itthon a „rendszerváltás után nem igazán alakult ki vitakultúra, közösségi fórumokon és élő beszélgetésekben is jellemző, hogy ha valaki elmondja a véleményét, azt egy trágár reakcióval elintézik”. Ezért „tudatosítani szeretnénk a diákokban a jogaikat, és megismertetni velük a kialakult tanár-diák helyzetet, ami már rég nem kis helyi ügy”. Bármit is jelentsen ez.

Alex nehezményezi, sőt, szomorúnak tartja, hogy

„Mostanra ott tartunk, hogy vagy nincs vitakultúra, vagy a fiatalok már ki se mondják, amit gondolnak” – foglalja össze széleskörű tapasztalatait.

Hát, elnézve itt az elmúlt éveket, meg a vonulásos demonstrációkat, azért ezt árnyalnánk.

A kommunikációs elnök mindenesetre korán kezdte. Mint mondja: „Édesapám és édesanyám kicsi korom óta hagyták, hogy kimondjam, ha nem tetszik valami, így hatalmas igazságérzetem alakult ki.” Távol álljunk attól, hogy kétségbe vonjuk e vallomás igazságtartalmát, így legfeljebb rögzíthetjük: az igazságérzet mellé nem kicsi egó is érkezett.

Az ADOM egyik csúcsvezetője az interjúban őszintén vall a tanuláshoz való viszonyulásáról is. Ez persze legfeljebb mellékszál, hiszen mi köze van egy tizenhat éves fiatalembernek ehhez a műfajhoz. De akkor is, fontos gondolatok ezek, íme: „Általánosban kimondottan jó tanuló voltam, a gimnázium már nehezebb, és mással is foglalkozom. Az alapvető bajom az, hogy a magyar oktatási rendszer nem készít fel arra, hogyan éljek és érvényesüljek.”

Elég a tantárgyakból, jöjjenek a tüntetések!

Nos, mielőtt továbbmennénk a gondolatmenetben, azért nyugtassuk meg a mozgalmárt:

„Szerintem többet tanulok azzal, ha mondjuk szervezek egy olyan eseményt, mint a virrasztás, mint ha az iskolai tölteléktárgyak anyagát bújnám.” Világos! A valódi tanszabadság ezek szerint az, ha az iskolás szó szerint megszabadul az oktatástól.

És akkor végül kicsit térjünk rá arra, hogy az ADOM milyen eszközöket tart hatékonynak céljai elérése érdekében. Alex elsőként a forgalomlassítást nevezte meg, amire szerinte az autósok is pozitívan reagálnak, „meglepően kevesen anyáztak”. Az elnök nem árul zsákbamacskát, az oktatásügy akkora területet ölel fel – ebben nincs vita! –, hogy alapvetően ezzel szeretne foglalkozni. De

Tesco-gazdaságos ellenzéki lózungok

Pankotai Lilivel szemben Alex ugyanakkor felnőttként is itthon szeretne érvényesülni, hacsak nem „sodródik ki teljesen az ország”, illetve azt is elárulja, bár egyházi gimnáziumba jár, nem bántják az aktivizmusa miatt. Helyes!

Hát így. Ez itt tényleg a szólásszabadság országa, diákok diktálnák a tempót a tanáraiknak meg a politikusoknak, megfejtik a világot, viszik az ügyeket. Az egésznek ugyanakkor valójában semmi tétje, néha kicsit túltolják a bringát, elvetik a sulykot, de alapvetően buli ez nekik a javából, Tesco-gazdaságos ellenzéki lózungokkal, nyugatról importált koreográfiával és klisékkel. Ami már veszélyesebb, hogy

Addig is: hajrá, oktatás! Hajrá, Alex!

(Nyitókép forrása: az ADOM-mozgalom Facebook-oldala)