Szeretem, amikor egy ember, egy ország vállalja a múltját

HVG: Hogy csinálta, hogy a Rákosi- meg a Kádár-érában, de a rendszerváltás után egymást követő kormányok alatt is foglalkoztatott művész lehetett, és az ma is?
Szinetár Miklós: Egy művészeti intézmény vezetőjének az is dolga, hogy ne csak egyenlő távolságot, de egyenlő közelséget is tudjon tartani, ami nem egyszerű. Volt, amikor egyesek azt vetették a szememre, hogy kommunista vagyok, mások humorizáló kispolgárnak kiáltottak ki, de mondtak a rendszer ellenségének, illetve barátjának is, modernnek és konzervatívnak egyaránt.

HVG: Akadémiai székfoglalójában említi, mennyire fontos, hogy az ember jóban legyen önmagával. Ez született adottsága?
Sz. M. : Ezt csak akkor tanultam meg, amikor már túl voltam két váláson meg a Petőfi Színházon, ahol művészeti vezetőként az 1960-as évek elején műfajilag forradalmit alkottunk. A banális mondás szerint aki 30 éves kora alatt nem forradalmár, ötvenen túl nem konzervatív, annak nincs esze. Ha huszonévesek mondják, hogy nem vagyok elég modern, akkor alázatosan elfogadom. De menjenek a fenébe az 50-60 éves »fiatalok«, akik ezzel jönnek.

HVG: Írja, hogy ódzkodik a magánéleti vallomásoktól, a könyvében most mégis hosszan és szépen ír például cigány származású első feleségéről.
Sz. M. : Szeretem, amikor egy ember, egy ország vállalja a múltját. Ki nem állhatom a visszaköpködést, amikor csak egymást utálva tudnak elválni, vagy az otthagyott munkaadóra kígyót-békát kiabálnak.”

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás