A háború a gyűlöletből sarjad

„Tegnap délelőtt, az első igazán meleg tavaszi napsütésben a padon ültem és azon tűnődtem, hogy vajon jövőre is üldögélhetek-e majd itt. Mert hirtelen minden olyan bizonytalan lett.

Tavaly még az a sok millió Ukrajnából elmenekülő nő sem tudta volna elképzelni, hogy ezt a tavaszt a háború elől menekülve egy idegen országban fogja végig rettegni, nem tudva, hogy »van-e ott haza még«, ahol nemrégen a konyhában borsólevest főzött.

Egy évvel ezelőtt tavasszal még a covidtól rettegtünk és azt gondoltuk, ha ezen túl leszünk, akkor visszatérhetünk a megszokott kerékvágásba, újra a saját életünket élhetjük, visszanyerjük a szabadságunkat, a barátainkat, a színházat, a mozit, az utazást. A biztonságérzetünket!

És most bizonytalanabbnak tűnik minden, mint bármikor korábban.

Mert megtörtént az, amiről azt gondoltuk, hogy itt Európában már nem történhet meg. Két hónapja háború dúl a szomszédunkban, ugyanolyan kegyetlen, gyilkos háború, mint amilyenek a XX. században pusztítottak. Amelyekről azt gondoltuk, hogy már soha többé nem ismétlődhetnek meg.

Mostanában távoznak az utolsók azok közül, akik felnőttként voltak szemtanúi a világháborúnak és a holokausztnak. Akik még emlékeznek arra, hogy milyen a visító szirénák hangját hallva a pincébe menekülni. Akik látták a háború kegyetlenségét, az úttesten heverő holttesteket, a hosszú sorokban a Duna partjára hajtott zsidókat, az éhező embereket. Akik döglött lovakat szabdaltak fel, hogy csillapítsák éhségüket.

Nekünk ez már történelem volt, szüleink és nagyszüleink történelme, amiről azt hittük, hogy a mi életünkben már nem fordulhat elő. Igazán nem is értettük, hogy hogy történhetett meg az a sok szörnyűség, ami megtörtént. Hogy az emberi gyűlölet hogyan fordulhat olyan felfoghatatlan kegyetlenségbe, amit a megelőző generációk átéltek.

És hogy hogy tűrhették? Miért nem tudtak megállj parancsolni a kíméletlen mészárlásnak, a bosszúvágy tombolásának?

S most sem lehet megérteni, ami történik, felfoghatatlan a pusztítás, a kegyetlenség, ahogyan az orosz hadsereg »önként, kéjjel öl« Ukrajnában. De már látjuk, hogy van ilyen. Azt gondoltuk, hogy ha lesz is következő háború, azt már nem a »face to face« gyilkolás, hanem a modern háborús technika fogja eldönteni. De most látjuk, hogy a háború arca nem sokat változott. Igaz, hogy korszerűbb eszközökkel vívják, de a hajtóerő mégis a mesterségesen szított gyűlölet. Hiszen tudjuk, hogy az orosz katonák elvakult ukránellenes gyűlölete egy évtizede gondosan felépített kampány eredménye. Hogy az orosz média már legalább egy évtizede szítja az indulatokat Ukrajna ellen, oroszellenes náciknak, elvetemült gyilkosoknak beállítva és dehumanizálva az ukrán népet.

A háború nem most kezdődött, hanem sok-sok évvel ezelőtt, csak nem akartuk észrevenni. Az orosz propaganda gondosan felépítette azt a képet az ukránokról, amelynek eredményeképpen az orosz katonák ma válogatott kegyetlenséggel megsemmisítendő ellenséget látnak az ukránokban. Akik tulajdonképpen nincsenek is, nincs joguk az országukhoz, az életükhöz.

És ennek a képnek a felépítése nem volt titok. Akit érdekelt az láthatta, hogyan születik meg az elpusztításra érett ukrán nép víziója az orosz tömegmédiában. A szemünk előtt történt és mégsem láttuk. És nem látták azok sem, akik pedig tehettek volna ez ellen. Mert abban bíztak, hogy a gyűlölet nem válik tetté, hogy a józan ész és a racionalitás végül felülkerekedik az érzelmeken.

Pedig az emberiség történetén végig tekintve semmiféle okunk nem volt erre a bizalomra. Hiszen a saját szemünkkel láttuk, ahogy Ruandában tuszik gyilkolnak halomra hutukat, ahogyan a Balkánon tegnapi szomszédaikat lövik tömegsírba katonák, ahogyan a Közel-Keleten emberek milliói kényszerülnek lakóhelyeik elhagyására az évek óta tartó gyilkos háborúk miatt.

Minden ilyen háború mozgatórugója a hatalom által előre megfontoltan, gondosan felépített gyűlöletkampány. Ahogyan B. Brecht írta »a bűnösök azok, akik a háborút csinálják és állatot az emberből«.”

Nyitókép: Facebook