Szingapúr és az Arab-öböl példát mutat

„Ahhoz, hogy egy külföldi munkavállalói vízumot kapjon az Arab-öböl valamely országában, már utazása előtt munkaszerződést kell felmutatnia. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a munkavállaló egy, az adott országban működő közvetítőcéggel szerződik le, az pedig miután felmérte, hogy az illető milyen munkakör betöltésére alkalmas, díjért cserébe kiközvetíti őt a munkaerőt kereső öbölbeli céghez vagy személyhez. Az állam előtt a munkaadó a munkavállaló szponzora (arabul: kafil) lesz, akinek a jóváhagyása nélkül a külföldi nem kereshet új munkahelyet – van, ahol még az országot sem hagyhatja el. Ha a munkaadó elégedett dolgozójával, meghosszabbíthatja a szerződését, máskülönben lejár a vízum, a munkavállalónak pedig távoznia kell az országból.

A legliberálisabb ilyen téren az Emírségek, ahol a szerződés lejárta után a munkavállaló új szponzor után nézhet előző főnöke jóváhagyása nélkül is. A szponzori rendszernek köszönhetően az államnak aránylag kis terhet jelentenek azok, akik vízumuk lejárta után illegálisan próbálnak maradni, mivel a hatósági fellépés költségét egyszerűen kiszámlázzák a kafilnak. A munkaadók ezért igyekeznek olyan megbízható közvetítőkkel dolgozni, akik kellőképp lekáderezik a munkavállalókat, és garanciát vállalnak arra, hogy azok nem okoznak gondot alkalmazójuknak.

Ez persze annak is köszönhető, hogy a kormányok jól megválogatták, mely országok polgárait látják szívesen, és kik előtt nyitják meg a hosszú távú maradás lehetőségét. Szingapúrban például a kínaiak előnyben vannak a malájokkal vagy indiaiakkal szemben. Az öbölországokban a közös nyelv, vallás és hasonló kultúra ellenére a szegényebb arab államok polgárai helyett inkább a pakisztániakat, bangladesieket és indonézeket részesítik előnyben, akiknél a nyelvi különbségek miatt nem áll fenn a beházasodás veszélye, vagy az, hogy a fennálló rendszerre és politikai elitre veszélyes vallási és ideológiai irányzatokat kezdenének terjeszteni.

A szingapúri és arab modell az európai munkaerőhiányra is megoldást jelenthet, ha hozzájuk hasonlóan az európai országok is kiválasztják a politikailag és kulturálisan megfelelő országokat, amelyekből munkaerőt kívánnak importálni, majd megbízható közvetítőkön keresztül kiválogatják az alkalmas személyeket. Utóbbiak így a mostani gyakorlattal ellentétben nem embercsempészeknek, hanem hivatalos közvetítőknek fizetnék ki a biztosítékként is szolgáló közvetítői díjat, amiért cserébe azok betanítják őket egy adott munkakör betöltésére, majd kiközvetítik a munkaadókhoz.

Amennyiben a külföldiekre szigorú törvények vonatkoznak, és szerződésük lejártával kötelezően hazatérnek, az integráció dilemmái fel sem merülnek. Emellett létrejöhet a fejlődő országok megsegítésének egy fenntartható módja. Mindezek előtt persze az európai kormányoknak szigorítaniuk kell az állampolgárság megszerzésének a feltételeit, hogy ne essenek újra abba a hibába, mint az 1960-as években.”