Egy európai hadsereg létrehozásának rövid távon kevés a realitása, ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne szükség Európa katonai erejének megerősítésére.
Az EP-választások után hamarosan új vezetés kerül az EU legfontosabb intézményeinek élére, mindez a megváltozott európai politikai erőviszonyokkal együtt új kereteket ad a tagállamok Európa politikájának. A mögöttünk hagyott évekkel és a geopolitikai kihívásokkal együtt vitathatatlan, hogy az európai integráció szempontjából az elkövetkezendő évek egyik kulcskérdése az lesz, hogy merre fog haladni az Unió biztonság és védelempolitikája. Vezető európai politikusok is ráéreztek arra, hogy az Európai Uniónak ezen együttműködési területén talán az európai állampolgárok számára is leginkább értelmezhető kérdés az, hogy belátható időn belül létrejöhet-e egy közös európai hadsereg?
Az európai hadsereg megteremtésének lehetősége rendkívül szerteágazó kérdéseket vet fel, amelyet egy napokban a Külügyi és Külgazdasági Intézet gondozásában megjelent átfogó tanulmány részleteiben is boncolgat. Az egyik első kérdés az, hogy egyáltalán mit értünk európai hadsereg alatt, hiszen egy közös európai haderő számos formát ölthet, gondolva akár a nagyságára, képességeire, vezetésére, nemzeti hadseregekhez való viszonyára. A vonatkozó szakértői vitákat is figyelembe véve ehelyütt egy olyan feltételezett európai hadseregről beszélünk, amellyel az európai országok önállóan – értsd: az Egyesült Államok segítsége nélkül - végre tudnának hajtani olyan válságkezelő vagy más katonai intervenciós műveleteket, mint például a 2011. évi líbiai NATO beavatkozás.
Egy európai haderő létrehozásának esélyeit alapvetően határozza meg a biztonságpercepció, vagyis az, hogy az európai országok milyen jellegű és mértékű fenyegetéseket érzékelnek, és az ezekkel szembeni fellépéshez elengedhetetlennek tartják-e egy közös hadsereg felállítását. Egy európai hadsereg létrehozása azonban további két alapvető kérdést is felvet: lehetséges-e egy ilyen hadsereg felállítása anélkül, hogy az Egyesült Államok által ellenzett, a NATO-tól független párhuzamos EU-struktúrák kiépüljenek, továbbá egy európai hadsereg létrehozása milyen jellegű további integrációt igényelne a közös biztonság- és védelempolitika területén?
Nyilvánvaló, hogy mindkét terület alapvető stratégiai kérdéseket feszeget. Természetesen létezhetnek árnyalatok a párhuzamos katonai struktúrákat és azok önállóságát illetően, de világos, hogy minél önállóbb európai katonai képességek kialakításáról lenne szó, annál inkább nehéz elkerülni a párhuzamosságokat. De miért is olyan lényeges ez a transzatlanti kapcsolatok szempontjából?
Egy olyan önálló európai hadsereg, amely nem a NATO kiegészítőjeként, hanem alternatívájaként határozná meg magát, és politikai - katonai szervezetrendszere teljesen elszakadna a NATO-tól, alapvetően változtatná meg a NATO alapját képező transzatlanti alkut. Ez az alku alapvetően arról szól, hogy az Egyesült Államok védelmet nyújt európai szövetségesei számára, cserébe az Egyesült Államok meghatározó szerepet kap az Európát érintő biztonsági kérdésekben.
A jelenlegi súlyos transzatlanti viták ellenére ez az alku továbbra is jelentős kölcsönös előnyöket biztosít mindkét fél számára. Európa számára azért, mert védelme az Egyesült Államokkal a háta mögött jóval hitelesebb és erősebb, a fenyegetésekre és kihívásokra jóval erőteljesebb katonai választ tud adni, és nem utolsósorban igen jelentős stabilizáló erővel bír Európa belső hatalmi egyensúlyára nézve. Az USA hatalmi fölénye persze komoly hátrányokkal és kockázatokkal is járt az európai országok számára, utalva akár az USA elhibázott közel-keleti politikájára az elmúlt két évtizedre visszamenőleg, vagy az Oroszországgal kapcsolatban olykor felbukkanó érdekellentétekre. Éppen az előbbiek, valamint az USA hosszútávú európai elkötelezettségéhez kapcsolódó bizonytalansági tényezők azok, amelyek miatt megnövekedett a nagyobb európai stratégiai önállóság iránt igény főképp a nyugat-európai fővárosokban az elmúlt években.
Mindez nem változtat azon a tényen, hogy az USA a NATO-ban a méreteinél és erejénél fogva egy olyan természetes vezető, amelynek egy USA nélküli NATO-ban nem lenne európai megfelelője. Önállóan sem Nagy-Britannia, sem Franciaország, sem Németország nem lenne alkalmas és képes erre a szerepre. Érdemes feltenni persze azt a messzire vezető kérdést is, hogy amennyiben bármelyikük alkalmassá válna erre megnövekedett erejénél fogva, az mennyiben lenne üdvösebb az európai kisállamok számára a jelenlegi helyzetnél? Mindenesetre vezető hatalom nélkül kérdéses, hogy adottak lennének-e a feltételek egy hatékony európai közös cselekvéshez. És ezzel elérkeztünk az európai integráció további mélyülésének kérdéseihez.
Európa jelenlegi katonai képességeit szemügyre véve világos, hogy egy európai hadsereg felállításához elengedhetetlen lenne a jelenleg az EU közös kül- és biztonságpolitikájában (CFSP), valamint biztonság- és védelempolitikájában (CSDP) már meglévő együttműködési struktúrák és programok minőségileg magasabb szintű továbbfejlesztése, vagyis a biztonság- és védelempolitikai integráció további mélyítése, mégpedig igen szerteágazó és politikailag érzékeny területeken.
A teljesség igénye nélkül egy európai hadsereg felállításához és hatékony alkalmazásához az alábbi feltételeknek kellene teljesülniük:
Az európai biztonsági stratégia alapkérdéseit illetően a biztonságpolitikai és stratégiai célok és prioritások meghatározása közös ambíciószinttel ( az európai hadsereg milyen műveleteket lenne képes végrehajtani)
Közös katonai képességeket tekintve védelmi tervezés magasszintű összehangolása, közös vezénylés, doktrínák, közös finanszírozási rendszer kialakítása.
A katonai műveletek vonatkozásában: a műveletek indítására vonatkozó hatékony döntéshozatalt, azok hatékony politikai és katonai irányítását, vezetését, beleértve a mandátum, a műveleti korlátozások meghatározását is.
A hosszútávú katonai képességfejlesztés területén a védelmi tervezés harmonizálása, közös katonai beszerzések kiterjesztése, kutatás-fejlesztés összehangolása.
Az európai hadsereg alapvető stratégiai céljainak politikai szintű meghatározásán túl már önmagában egy ilyen haderő felállításának a pénzügyi-technikai feladatai is komoly kihívás lenne, ám annak irányításának és működtetésének politikai vetületei jelenleg talán még komolyabb akadályokat képeznek. Európa, mint katonai nagyhatalom fellépése egy ütőképes hadsereggel a háta mögött is csak akkor lenne hiteles a nemzetközi porondon, ha az egységes és gyors politikai döntéshozatal esélye is fennállna. A fent felsorolt feltételeket is figyelembe véve világos, hogy egy ütőképes európai hadsereg megteremtése és hatékony alkalmazása a kül-, biztonság-, és védelempolitikai integráció erősítését, benne a nemzeti szuverenitás korlátozását, európai szintű megosztását, közösségi szintű döntéshozatal megerősítését és NATO-struktúrák megkettőzését igényelné.
Adódik a kérdés, hogy mindennek mi a realitása, és hogy mennyire lenne előnyös egy ilyen erőteljes centralizáció a nemzeti szuverenitás hátrányára különösen a kisebb európai nemzetállamok számára. A jelenlegi meghatározó európai biztonsági és védelmi struktúrák és együttműködési programok – a közös képességfejlesztésekre fókuszáló állandó strukturált együttműködés (PESCO), a védelmi tervezés összehangolását célzó az éves védelmi felülvizsgálat (CARD), a védelmi beszerzésekre EU forrásokat rendelkezésre bocsátó Európai Védelmi Alap (EDF), az EU „mini” katonai parancsnokságaként szolgáló EU Katonai Tervezési és Végrehajtási Szolgálat, az elvileg válságkezelésre alkalmazandó EU Harccsoportok - gyerekcipőben járnak a fent felvázolt integrációs követelményekhez képest. Erőteljesen kétséges, hogy a közeljövőben adottak lennének a politikai feltételek a fent felvázoltaknak megfelelő integrációs mélyítésre. Ugyanakkor hosszútávon nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy az európai országok vagy egy részük, alapvetően külső kényszerek hatására, ezen az úton mégis elindulnak.
A politikai feltételek jelenlegi hiánya nem jelenti azt, hogy ne lenne teendő az európai védelempolitika területén. A nemzeti katonai képességek megerősítése régóta esedékes, ahogy azt sok Európai kormány azért már felismerte. Európa katonai képességeinek megerősítése nélkül szinte felesleges is arról vitatkozni, hogy a NATO-val vagy egy teljesen önálló európai védelempolitika lenne jobb az európai országok számára, hiszen ez utóbbi mögül hiányozna mindenféle tartalom és hitelesség. Ennek figyelembevétele azért is fontos, mert várhatóan még jó ideig hiányozni is fog az a fajta katonai erő Európa mögül, amelynek megléte megszüntetné az Egyesült Államokra való ráutaltságot. A jövőbeni európai geopolitikai és katonai ambíciók meghatározásánál és a vonatkozó intézményi kérdések kialakításánál mindez körültekintésre és a realitások helyes felmérésére int.
A védelmi költségvetések emelésére és a képességfejlesztési programok végig vitelére vonatkozó NATO-vállalásokra alapkövetelményként kell tekinteni. A meglévő bilaterális és multilaterális katonai együttműködési formák és struktúrák jobb kihasználása és tökéletesítése fontos feladat az új katonai képességek kialakítása, a nemzeti hadseregek közötti interoperabilitás erősítése és a hatékony erőforrásgazdálkodás tekintetében. Érdemes továbbá jobban feltérképezni és kihasználni azokat a lehetőségeket és előnyöket, amelyek az állandó jellegű multinacionális haderőelemekben rejlenek (pl. német-holland páncélozott dandár). Az európai védelempolitikát illetően a hangsúly az elkövetkezendő években tehát a szükséges katonai képességek kialakításán és fejlesztésen kell, hogy legyen az intézményi viták helyett. Európai hadseregről a realitások talaján állva pedig egyelőre elsősorban a NATO kiegészítőjeként, európai pilléreként érdemes gondolkodni, amely távlatilag, külső kényszerek – külső fenyegetés megnövekedése és az USA Európából való kivonulása - kedvezőtlen változása folytán, akár alapját képezheti egy valóban önálló európai katonai haderőnek.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Magyar Péter tízezredszerre beleszuggerálta a kamerába, hogy „az EU legszegényebb országa” – aztán befutottak az utolsó helyre a lettek, és lezárkóztak a bezzegésztek is. Francesca Rivafinoli írása.
Az elmúlt öt kormányzati ciklus adatai alapján a jelenlegi Orbán-kormány alatt emelkedett a legnagyobb mértékben a magyar lakosság jövedelme.
A katonahiány miatt Ukrajnában egyre aktívabbak a mozgósító egységek, miközben egyre nő a lakossági elégedetlenség.
Három évtizede nem tapasztalt európai összefogás állíthatja meg az EU döntéshozóit.
A Nyugat legsúlyosabb válságát éli 1945 óta, Európa lemaradt, az „erős emberek” kora jön – mondja a partizános évértékelőjében Tölgyessy Péter, aki szerint ebben a korszakban Magyar Péter politikája üres ígérethalmaz, stratégia nélkül. Nem egyértelmű, hogy választást tudna nyerni.
Tulsi Gabbard nem finomkodott: lerántotta a leplet a propagandáról, ami alá akarja ásni az elnök béketerveit. A hírszerzési igazgató szerint a NATO és az EU szándékosan hazudik arról, hogy Oroszország meg akarja hódítani Európát.
A hírek szerint felbonthatják a szerződését.
„Karácsony közeledtével könnyű azt hinni, hogy egy kölyökkutya vagy kiscica a tökéletes meglepetés, de aztán jön a valóság” – fogalmazott Ovádi Péter.
