Theresa May öröksége

Mindig is foglalkoztatott, hogy az embernek előre elrendelt sorsot szánt-e az Isten, esetleg megadja a választási lehetőségeket, erősen behatárolva azokat, vagy egészen egyszerűen a laissez faire, laissez passer jegyében töltjük életünk nagy részét.

A kérdés létfontosságú, ugyanis

Nem mindegy, hogy a legnehezebb időkben hatalmunkban áll-e, hogy irányítsuk sorsunk, vagy csak egészen egyszerűen bele kell törődnünk a fejleményekbe.

Bár Theresa May maga választotta élete legnagyobb kihívását, mégsem tudta azt sikerre vinni, nem sikerült még a miniszterelnöksége alatt kivezetnie az Egyesült Királyságot az Európai Unióból.

Ne higgyük azt, hogy ez szégyen. Ne vessük meg őt, Margaret Thatcherhöz mérve és könnyűnek találva. Theresa May, bár nem fog a történelemkönyvek címlapján szerepelni, mint a Brexitet levezénylő hős, kétségtelen, hogy személye és – rövid idő alatt felépített – öröksége nem megy feledésbe. Legalább egy fejezetet megér – ha nem is a történelemkönyvekben, de századunk emlékezetében.

Teljesen érthető okokból. Hogy David Cameron öröksége a 2016-os referendum után hova vezetett, most már tudjuk: a politikai megsemmisülésbe. A Konzervatív Párt alsóházi képviselője és belügyminiszter, Theresa May bátorsággal vállalta a kihívást, amikor 2016. július 13-án átvette az Egyesült Királyság miniszterelnöki és a Konzervatív Párt vezetői székét. A helyzet közel sem volt kényelmes: egy végtelenül megosztott, pár százalékkal megnyert népszavazás után kellett volna az Egyesült Királyságot kivezetni abból az Európai Unióból, aminek a felépítésében és kialakításában az ország oroszlánszerepet vállalt – mindezt úgy, hogy May eredetileg nem is volt Brexit-párti, de saját meggyőződését félretette a brit többség akaratának képviselete érdekében.

A történelmi precedens nemcsak az elmúlt 45 év súlyát helyezte a második női miniszterelnök vállára, hanem több tízmillió ember akaratát, az Európai Unió szigorú, nyilván példát konstatálni akaró feltételeit és a világ figyelő szemeit. Láttunk már embereket a történelem során az előbbiek pusztán egyike miatt összeomlani, May azonban egészen mostanáig kitartott. Kitartott, hiszen az országa és a választói többség akaratának képviselete miatt ki kellett tartania. Tette mindezt, egy olyan női miniszterelnöki örökség árnyékában, ami rá helyezte a nyomást, hogy mindenképpen az új „Vasladynek” kell lennie.

May ellen számtalan támadás indult. A Brexit-tárgyalások után a Konzervatív Párt támogatottsága nőtt, emiatt előrehozott választást tartottak 2017-ben: a június 8-ra kiírt választás kampányának során azonban megváltozott a választók hangulata, emiatt a toryk 13 parlamenti helyet veszítettek, ezzel bukva abszolút többségüket. A választási kudarc után May hatalmon maradt, koalícióra kényszerülve. Lassan pedig megkezdődtek az első mozgolódások a háttérben:

A hazai pálya felett egyre sűrűsödtek a viharfelhők, ez azonban Brüsszelben sem volt máshogy. Az Európai Parlament Brexit-koordinátora, a liberális Guy Verhofstadt hamar megtalálta célját: a lényeg a példastatuálás. Példastatuálás az Egyesült Királysággal, megmutatva azt a helyzetet és káoszt, ami az esetleges jövőbeli dezertőrökre várhat.

Az olykor személyes és politikai motivációkkal megtűzdelt bosszúhadjárat közepette nehéz volt megfelelő kilépési megegyezést alkotni. Meg is lett böjtje. A brit parlament folyamatos elutasítása a végjátékban már közel sem volt jó jel, Theresa May azonban nem adta fel. Ment és tárgyalt és megfeszült, lerakva az asztalra a lehető legjobb verziót, amit ki lehetett alkudni. Amikor Juncker jelezte felé, hogy már nem hajlandó Brexit-ügyben asztalhoz ülni, May akkor is repülőre ült és Brüsszelbe ment, csakhogy az utolsó harcot megvívhassa, az utolsó kedvezményt kialkudhassa. Tette mindezt azért az országért, aminek szolgálatára felesküdött. Mi ez, ha nem a puszta erő és eltökéltség?

A vihar azonban hamar elért Londonba, megrengetve a Downing Street alapjait. 2018 végére a helyzet bonyolultsága, az északír határ kérdésének végeláthatatlan rendezése a Brexit ellenzőit a szavazás megismétlésére, a kilépést pártolókat pedig a drasztikusabb és még jobban eltávolodó kilépésre buzdította.

ugyanis 48 konzervatív képviselő bizalmatlansági indítványt intézett May ellen. A szavazásban végül May támogatói kerekedtek felül 200:117 arányban. Ekkor azonban már lehetett érezni, hogy a toryk végleg megosztottak. Ennek idővel meg is mutatkozott az eredménye, miután a helyhatósági választásokon sorra vereséget szenvedtek.

A helyzet természetesen tovább bonyolódott. Theresa May Brexit-javaslata történelmi vereséget szenvedett a brit parlamentben, amit az utána követő időszakban sem tudott megfelelő formába önteni. Az EU rugalmatlansága, saját pártjának megosztottsága és a társadalmi nyomás végül a javaslatcsomag elvetését eredményezte, amit a katasztrofális következményekkel járó no-deal Brexit követett volna – a kilépést azonban May elhalasztotta, ezzel magára haragítva a Brexit-párti szavazók többségét.

Nem kellett sok, hamar kidugta fejét túrásából az euroszkepticizmus vakondja, Nigel Farage, aki bár a Brexit-szavazás után bejelentette nyugdíjba vonulását – mondva, hogy az ő munkája itt véget is ért – érezve, hogy most neki lejt a pálya, megalapította a Brexit Pártot.

Az április 12-én alapított párt már április 17-én 15%-os támogatottságot ért el, és az EP-választások nagy nyertese lett, tovább gyengítve a Konzervatív Párt bázisát.

A sorozatos kudarcok, politikai feszültségek és a megosztottság végül oda vezetett, hogy Theresa May május 24-én könnyekkel küszködve,

Megható és egyben gondterhelt pillanat volt. Ott állt előttünk Európa egyik legerősebb országának miniszterelnöke, megörökölt és felvállalt feladatát el nem végezve, a teljesítésben kudarcot vallva.

Mégse legyünk igazságtalanok: Theresa May megcselekedte, amit megkövetelt a haza.