Hogyan jutottak a franciák a vb-döntőig?

Just Fontaine-ék ideje óta egy szemernyit változott a francia labdarúgás, és ezzel elég finoman fogalmaztam. A francia, még inkább gall öntudat helyét egyre inkább átvette a multikulturális közegben való létezés, a bevándorlók folyamatos beépítése a futballkultúrába – és ezzel összhangban az egyre nagyobb sikerek. Ha manapság az embereket megkérjük arra, hogy mondjanak egy francia labdarúgót, 10-ből 9-en Zidane-t fogják mondani. A 2018-as francia labdarúgó-válogatott kezdőcsapatában jó, ha 3 őshonos franciát találunk, a többiek mind bevándorló családok leszármazottai.

És ez a jelenség sem különösebben új, már a 2002-es elnökválasztás idején, amikor általános meglepetésre Le Pen jutott a második fordulóban Chirac mellé, nem a szocialista jelölt, a francia válogatott tagjainak többsége idejekorán sietett leszögezni, hogy lemondják a válogatottságot, ha Le Pen győz.

Persze a helyzet annyiban igazságos – és ennél a bekezdésnél többet a politikai háttérrel nem is akarnék foglalkozni –, hogy ezek a labdarúgók okkal vannak ott a keretben és okkal dominálják a francia focit. Bár a migráns hátterűek még mindig jelentős kisebbségben élnek Franciaországban vagy mondjuk Németországban, de nem valami pozitív diszkrimináció miatt kerülnek a legjobbak közé – a profi sport különben sem igen ismeri ezt a fogalmat –,

A profi sport a pénzre hajt és csak a pénzben hisz. Ami nem hoz számára sikert, megbecsülést, trófeákat, egészen röviden: pénzt, azt eldobja. Ezért biztosak lehetünk benne, hogy a kiválasztási folyamatban nem találunk politikailag motivált tényezőket. A sport ennyiben egyszerűbb és őszintébb terep, mint a közélet. Nem beszélve arról, hogy hátrányos közegből mindig a sport volt az egyik legjobb kiugrási lehetőség.

A francia foci bizonyos szegmenseibe különben is ömlik a pénz egy ideje. Ettől még nem szabályszerű, hogy a válogatott is jó legyen – hiszen ellenpéldaként felhozhatnánk a horvát bajnokságot, amely elég gyenge, dacára a válogatottnak –, de a felvevőpiac valódi, és amíg tizenvalahány évvel ezelőtt még a top 4 bajnokságról volt szokás beszélni, addig ez mára kibővült a franciákkal top 5-re.

A monacói oroszok költekezése egy ideje alább hagyott, de a PSG arabjai végeláthatatlanul pumpálják a párizsi klubba a pénzt. Semmi sem drága nekik, amit leginkább a Neymar-bizniszen láthattunk. Neymar 222 millió eurója ugyanis nem arról szólt, hogy sportszakmailag mennyire éri meg, hogyan lehet beilleszteni őt a taktikájukba vagy egyebekről, hanem egyszerűen arról a tényről, hogy

Se többről, se kevesebbről. Üzenetértéke volt, miszerint jelen vagyunk, érdemes minket komolyan venni. Ez még akkor is így van, ha jelentős eredményt még nem értek el a BL-ben. A sok pénz és a szakértelem végül mindig eredményt hoz.

Kis színes ehhez, hogy Lőw Zsoltért, aki immár a PSG másodedzője, annyit pénzt fizetettek a Lipcsének, hogy kivásárolják élő szerződéséből, amennyit még másodedzőért soha korábban, egyetlen csapat sem.

Áttérve a vb-re: edzőt kevesen savaztak annyira a verseny során, mint Didier Deschamps-ot. Pedig egyáltalán nincs rossz pedigréje. Játékosként az egyik legfontosabb láncszem volt a vb-t és Eb-t nyerő válogatottban, edzőként pedig általános meglepetésre, esélyeseket kiejtve BL-döntőt játszott a Monacóval – ez még bőven az orosz pénzek előtti Monaco volt és olyan legendás meccsekkel ajándékozta meg a szurkolókat, mint például az a bizonyos Monaco - Deportivo 8-3 –, később a Juventust is feljutatta kizárásuk után a Serie A-ba. (Mondjuk ez utóbbi igazán nem volt annyira komoly nehézség.)

És ha már Deschamps-csapat, akkor annyit meg kell osztanom, hogy az a 2004-es Monaco gyerekkorom egyik kedvenc lieblingjévé vált a futball világában, olyan, akkor és ott elképesztően teljesítő focistákkal, mint Plasil, Rothen, Giuly vagy Prso. Akinek mondanak valamit ezek a nevek és emlékszik arra az évre, azt most biztosan elmosolyodik.

Amikor Deschamps 2012-ben átvette a francia válogatottat,

aki sokkal inkább előtérbe helyezi a csapatot, mint az egyéniségeket. Ez nyilvánvaló is lett abból, ahogy olyan, korábban erős klikkesedéssel megvádolt játékosok is szépen lemorzsolódtak, mint Nasri, Ribéry vagy Benzema. Utóbbi egyik viselt ügye a bulvársajtót is bejárta, amikor válogatottbeli csapattársát, Valbuenát akarta zsarolni egy szexvideóval. És persze ezzel lehet azzal replikázni, hogy Benzema agyilag a gettóban maradt, de ezt egyetlen közösség sem tűrheti el. Úgyszintén ő, illetve Ribéry volt annak a botránynak a főszereplője, amikor a két focistát azzal vádolták meg, hogy egy fiatalkorú prostituált szolgáltatásait vették igénybe.

Deschamps fegyelmet és vonalasságot várt el a folyamatos csapatépítés mellett, ami végül 2016-ban egy Eb-döntővel kapott majdnem megkoronázást.

A vb-n – dacára az egyértelmű esélyességnek – egy ideig úgy tűnt, hogy nyögvenyelős lesz a torna. Dániával konkrétan a legrosszabb meccset tudták le, amiért utólagos büntetésként pont megfelelő volt, hogy az északiak a horvátok ellen estek ki. De Argentína ellen elkezdtek a helyükre kerülni a dolgok, többek között annak a Deschamps-nak is köszönhetően, akit korábban a sajátjai is savaztak. Az addig megszokott 4-4-2-t azon a mérkőzésen felváltotta a 4-3-3, ahol mindent annak rendelt alá, hogyan lehet az argentinokat abban megverni, amiben gyengék. Ez pedig a sebesség és a fordulékonyság.

Ezért azt is felvállalta, hogy a nem szélső Griezmannt kirakja a vonal mellé, Pogba helyét megvariálta Matuidi mellett, és

amit áttörni nem nagyon lehet, viszont a labdavesztésük esetén a franciák tökölés és állítgatás nélkül lendültek támadásba, egyértelműen kontrákra játszva, leggyakrabban Mbappét keresve a labdákkal, akikkel nemhogy a kimondottan lassú argentin középpálya nem tudta felvenni a tempót, de ha a csatár lendületből érkezik, talán egyetlen védelem sem lenne erre képes.

Ebből született az első gól, amikor Mbappét a tizenhatoson belül rúgták fel.

Sampaoli semmire sem való taktikája és a csapaton belüli széthúzás is a franciák javára szólt, de az a meccs csak a gólokat nézve volt szoros: valójában fel sem merülhetett, hogy nem Pogbáék mennek tovább.

Uruguay ellen volt egy kis szerencséjük is, lévén Cavani sérülés miatt nem léphetett pályára, Suárez pedig Varane és Umtiti lábai közt esélyt sem kapott semmire, és az uruknak egyetlen játékosuk sem akadt, aki valami váratlant tudott volna hozni. Amíg az argentinok legyőzése egy szórakoztató oktatófilm volt, addig az uruké egy megbízható, izgalommentes ujjgyakorlat.

Belgium ellen viszont újfent extrákra volt szükség, és itt

Egyrészt a támadó Giroudot visszahúzta a saját térfelére védekezni, így az amúgy is elképesztően erős francia középpálya kisegítést kapott az eddigi legjobb ellenfelükkel szemben, akiknek szintén a középpálya a fő fegyverük. Ennek köszönhetően Fellainiék jobbára próbáltak életben maradni, de labdaosztogatásra nem sok lehetőségük maradt. Másrészt a belgák játékának alfája és ómegája, de Bruyne, olyan mértékű lefogást kapott Kantééktól, hogy jobbára csak kóválygott, egymagában pedig Lukaku, hiába korunk egyik legjobb erőcsatára, pontosan annyira volt képes Varanétől és Umtititől felügyelve, mint egy meccsel korábban Suárez. Szinte semmire.

Ami a vb-döntőn biztosan a franciák nagy előnye lesz a horvátokkal szemben, hogy körülbelül egy meccsel kevesebb van a lábukban. Az egyenes kieséses szakaszban egyszer sem kellett hosszabbítást játszaniuk, sem mentálisan, sem fizikailag nem fáradtak el a szükségesnél jobban, míg a horvátok ugyanezen meccsek mindegyikén 30 perccel többet játszottak és két büntetőpárbajon is túl vannak.

Hiába áll remek erőkből a horvát válogatott is – erről bővebben majd holnap –, a francia keret azért nevekből mindenképpen jobb minőséget tud felmutatni (és ne legyen kétségünk, ez például az angolokkal szemben nem így volt az elődöntőben, sőt, ott a horvátok nevekre is jobban álltak), valamint a franciák nyugodtabban, lényegesen kevesebbet izgulva és forgácsolódva jutottak idáig.

A középpályán egál a helyzet, de azért Rebic nem Griezmann, és főleg Vida nem Varane – egyébként Vida így is egészen szenzációsan is a tornán. Ilyen leterheltség után hatványozottan nagyobb esély van a hibákra, ezért, bár ez számomra is szomorú, de

Ne legyen igazam!