Amiben a paralimpia különleges, az a szellemi akadálymentesítés. Arról nem is beszélve, hogy a fizikailag akadálymentesített tömegközlekedés, épületek, üzletek itt maradnának velünk, a világ fogyatékos emberei számára is bejárható célponttá téve Magyarországot.
„1989. október 23dikán, másodéves egyetemistaként, néhány csoporttársammal a Kossuth térre tartottunk. Azon a váratlanul meleg napon Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kikiáltotta a Magyar Köztársaságot és mi azt éreztük ott a téren, hogy mindannyian, az egész ország, minden magyar, összetartozunk, és ezt közösen értük el: büszkék voltunk, tele reménnyel.
1989. október 23. után legközelebb tavaly nyáron, a foci EB alatt éreztem így. 27 év telt el, az életem – jó esetben – harmada. Mindenki, aki átélte vagy amazt, több mint negyedszázada vagy emezt, háromnegyed éve, borzong az élménytől. Úgy érzi, hogy cselekvő részese volt a magyarok közös történetének: ő is azok között volt, akik megküzdöttek a függetlenségért és a demokráciáért és/vagy ő maga is ott rohant és csúszott be a bordeauxi stadion mélyzöld füvén.
Huszonhét év múlt el, és persze bővében voltunk abban a bő negyedszázadban lélekemelő magyar pillanatoknak: világcsúcsok, olimpiai és paralimpiai bajnokok, Oscar, Nobel és Grammydíj, uniós csatlakozás, glóbuszkerülő hajósok és a legmagasabb csúcsokra jutó hegymászók, világsikerű startupok és nemzetközi slágerlistákat vezető zenészek, úttörő orvosi eredmények, Magyarország nagyszerű vendéglátását és szervezőképességét bizonyító fesztiválok, koncertek és világversenyek. Eszem ágában sem lenne ezek fontosságát és velünk maradt hatásait és nyomait kicsinyelni. De az a közös érzés, amit talán nem túlzás spirituálisnak nevezni 1989. október 23dika és 2016. júniusának néhány napja hozott, nos, nem született meg a köztes huszonhét évben.
A hazai olimpia és paralimpia megrendezésének esélye azt a reményt hozta magával, hogy újra lesz ilyen élményünk. Ez a remény léket kapott, magam úgy látom, hogy a budapesti olimpiai/paralimpiai pályázat győzelemre vitelének esélye a minimálisnál is kisebbre csökkent. 2024ben szinte biztosan nem fogunk Magyarországon, Budapesten annak közösen örülni, hogy vendégül látva a földgolyó legjobb sportolóit megcsináljuk a világ legjobb eseményét. Úgy látom: ez nagy veszteség, ami hiányozni fog a közös életünkből. Nyilvánvaló, hogy az olimpia/paralimpia nem puszta sportügy. Régóta nem az, tulajdonképpen az újkori kezdetek, de mondjuk az 1930as évek óta biztosan nem. Diplomácia, politika, üzlet, társadalmi szerepvállalás, a paralimpiai mozgalom 60as évekbeli lábrakapása óta pedig vérbő esélyegyenlőségi/szolidaritási program is. Ha pedig így van, akkor természetes és egyértelmű, hogy nem is lehet tisztán sportügyként kezelni. Akik most rácsodálkoznak, hogy az olimpia ügyébe beleortályoskodik a politika, azok vagy nagyon naivak vagy eddig mellébeszéltek. Pedig nincs ezzel semmi baj, a rendszerváltoztatáskor úgy döntöttünk – helyesen – hogy népképviseleti demokráciát akarunk, annak pedig természete, hogy benne különböző értékrendű és világlátású politikai érők versengenek a politikai hatalomért. De még a politikai verseny nyers világában sem zárható ki, hogy legyenek olyan »ügyek«, amelyek mellett a politikai erők (pártok) egységesen kitartanak, mert olyannak tartják, amely hosszútávon egyértelműen segít az országon és lakóin illetve politikai célrendszerükbe annak sikere beilleszthető és értékrendi szempontokból is azonosulni tudnak vele. Semmi okunk nem lehetett azt feltételezni, hogy az olimpia/paralimpia nem lehet ilyen »ügy« Magyarországon és az elmúlt, meglehetősen viharos és sokszor nem túl ízléses magyar politikai térben sem festett úgy, mint amely ne állná ki a fentebb felsoroltak próbáját. Kisebb zökkenőkkel, de úgy tűnt, lehetséges viszonylag stabil politikai konszenzust építeni az olimpia ügye mögé. Az is nyilvánvaló, hogy ez a politikai konszenzus mára Magyarországon eltűnt, márpedig – bár sajnos a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) döntéshozatali folyamatát az elmúlt évtizedekben nem egyszer csapta meg a korrupció sokaknak izgatóan vonzó szaga – a NOB apparátusában, minden ellenkező híresztelés ellenére, nem agyalágyultak ülnek. Olyan országba, városba vinni az olimpiát/paralimpiát, amelyben nincs politikai konszenzus a rendezésről (és ez nem egyenlő feltétlenül a teljes társadalmi konszenzussal) nem szabad. Lausanneban is világos, hogy két választás is lezajlik majd Magyarországon (és egyébként Franciaországban és az USAban) 2024-ig, az olimpiai/paralimpiai előkészületi folyamatnak ezeket többékevésbé háborítatlanul túl kell élnie. A politikai konszenzus persze önmagában kevés (volna). Kell hozzá a társadalmi »akarat«. Az, hogy többé kevésbé mindannyian úgy érezzük, hogy szükségünk van az olimpiára/paralimpiára: ha úgy tetszik, hiszünk benne. Sokan, köztük magam is igyekeztünk az elmúlt másfél évben sokat beszélni erről és érvelni mellette. Lehet, hogy nem tettünk meg mindent és nem mindent jól tettünk, ezen is el kell gondolkodnunk. A jóakarat, ebben biztos vagyok, megvolt.
Az olimpia/paralimpia rendezés sok pénzt igényel. Építést, fejlesztést, beruházást. Mint ahogy minden olyan ügy sok pénzt igényel, amely a világban igazán ki akar tűnni, legyen az kulturális, turisztikai, társadalmi, gazdasági vagy éppen politikai. Az olimpia/paralimpia megrendezése természetesen meg tud térülni. Akik a megtérülésbe nem számítják be az ország megítélésének, hírnevének javulását, a nemzeti közösségi élmény jótékony hatását, a beruházások munkahely teremtését és gazdaságélénkítését, a megépített utak, közlekedési pályák, épületek, szállodák életminőséget javító hatását valamint majdani bevételeit, azok egyszerűen átlépnek a közgazdaságtan érvényes tételein. És nem mellesleg becsapják az embereket. Miközben természetesen vannak rossz példák, amelyek azt bizonyítják, hogy lehet olimpiát/paralimpiát sikertelenül rendezni. Mint ahogy jó példák is vannak. Tényleg csak annyira tartjuk magunkat, hogy feltétlenül a rossz példákat kell emlegetnünk és úgy vélnünk, hogy mi csak olyanra vagyunk képesek? A három bekezdéssel feljebb citált, közös büszkeségre okot adó teljesítmények nem éppen azt mutatják, hogy jó dolgokat szoktunk csinálni?
Nyilvánvalóan felmerül, az ellenzők – és a támogatók nem is hagyják ki sosem, az olimpia/paralimpia előkészítése és megrendezése során a korrupció veszélye. Ám épeszű és tisztességes ember semmire sem úgy készül, hogy ne csináljuk, mert biztos ellopják. És: ha az olimpia/paralimpia helyett (önmagában blőd az összevetés, mintha a kettő kiválthatná egymást) kórházakat, iskolákat fogunk építeni, azt majd nem lopják el? Vagy azok, akik a mostani kormányzat leváltása érdekében érvelnek (szívük joga, egyébként), azok abban sem bíznak, hogy a jelenlegi kormányt szívük szerint váltó kormány(ok) majd nem lop(nak)? Az (mármint a reményükbeli új kormány) se építsen, fejlesszen semmit? Mondjuk olimpiát/paralimpiát biztos ne? Mindig, mindenki lopni fog? Tudom, hogy sokak válasza az igen, én azonban biztosan nem akarok és nem is fogok így gondolkodni és élni.
Ráadásul az olimpiai/paralimpiai mozgalom valóban paradigmaváltásban van. Rájöttek a mozgalom vezetői, hogy immár mást kell elvárni az eseményektől, a rendezőktől. Egyszerű életösztönből tették ezt: a mozgalmakat sújtó válságok, a doppingügyek, a szponzorok által elvárt sztárkultusz, a költségek elszaladása és az ebből fakadó társadalmi feszültségek (az olimpiarendezés költségei és a jóléti kiadások szembeállítása például) imázsromboló létét felismerték a NOB vezetői is. Olyan veszélyesnek látják, amely lassan az olimpiák/paralimpiák létét fenyegetik. Az Agenda 2020 az erre adott világos válasz: éppen azt kívánta elérni, hogy mindaz, ami az olimpiát/paralimpiát eltávolította attól a pozitív képtől, melyet a világban általában alkottak róla, nos, ezeket metssze vissza és hozza vissza az olimpiát/paralimpiát az emberekhez. A leglényegibb pontja a fenntarthatóság és a gazdaságosság. Mellesleg, ugye, abban egyetértünk, hogy ha az élete múlna a kérdésre adott őszinte válaszon, akkor nem lenne 50 embernél több Magyarországon, aki vállalná, hogy valóban olvasta az Agenda 2020 programot.
Budapestnek – és Magyarországnak , meggyőződésem szerint most, 2017ben van (lett volna) a legtöbb esélye a rendezés elnyerésére. Az olimpiai/paralimpiai mozgalom változása ki fogja nyitni a rendezés lehetőségét a (világméretekben) közepes városok előtt, olyanból meg van vagy kétszáz, amelyekből minden négy évben tucatnyi fog beszállni a rendezésért folytatott versenybe. Majd 2032től, mert meggyőződésem szerint a NOB idén ősszel a 2024es és a 2028as olimpiát/paralimpiát is »kiosztja«.
És most a Momentum aláírásgyűjtéséről. A srácok szellemesek és kreatívak, jó ütemben és pontos politikai érzékkel léptek színre. A politikai teljesítmény is elismerésreméltó: télvíz idején negyedmillió aláírást összegyűjteni, még akkor is, ha ennek jelentős részét adatbázissal rendelkező, professzionális pártok szedték össze, megsüvegelendő. De az a napnál világosabb, hogy fellépésük virtigli politikai akció, céljaik tisztán hatalompolitikaiak. Amivel semmi baj nincsen, hiszen mi magyarok döntöttünk arról, hogy a versengő politikai csoportok világában szeretnénk élni. Ám a versengő politikai csoportok világában az is természetes, hogy a cselekvések felelősséggel is járnak, amelyek számon kérhetőek. Az aláírásgyűjtéssel egy olyan ügy elutasítását vették célba, amely körül, mint korábban bemutattam, magyarosan ködös sziluettel ugyan, de felrémlett a nemzeti konszenzus lehetősége. Mert természetesen az aláírók (és az aláírást kezdeményezők)valójában nem az olimpiáról/paralimpiáról akarnak véleményt mondani, hanem a kormány és különösen a miniszterelnök munkájáról. Amihez természetesen joguk van, amit kétségbe vonni tilos, hazaárulózni őket meg balgaság és politikai szempontból még kontraproduktív is. De van holnap és holnapután is, a politikában is. Egy látványos és sikeres akcióval szétverni egy politikai konszenzust élvező ügyet, nos, ennek következményei vannak, ha nem holnap, hát holnapután. És ezekkel egyszer szembe kell majd nézni, és az a szembenézés nem biztos, hogy kellemes lesz. És azt se feledjük, hogy politikai döntéseknek politikai következményeik vannak.
És végül a paralimpiáról. Az olimpia szélárnyékában kevesebb figyelmet kap a világ legnagyobb szemléletformáló programja. 1988, a szöuli olimpia és paralimpia óta a két rendezvényt egy városban, szorosan egymást követve rendezik meg. Így lenne ez Budapesten is. Egy paralimpiára közel tízezer fogyatékos sportoló, sportvezető, bíró, szurkoló érkezik. Szállásuk, közlekedésük biztosítása, a fizikai akadálymentesítés óriási kihívás bármely város (és ország) számára, így Budapestnek is. De hogy meg kell csinálni, az egész biztos, és nyilván paralimpia nélkül is szükség van rá. Amiben a paralimpia különleges, az a szellemi akadálymentesítés. Vendégül látni, egyáltalán testközelből látni, kiszolgálni ennyi, testi/szellemi képességei tekintetében kihívásokkal élő embert úgy változtatna meg minket, magyarokat, hogy magunkra sem ismernénk. Nem beszélve arról, hogy micsoda élmény lenne a magyar fogyatékos sportolók közösségének bajnokait ünnepelni. A paralimpia lerombolná a meglévő gátakat, szolidárisabb, befogadóbb közösségé válnánk. Arról nem is beszélve, hogy a fizikailag akadálymentesített tömegközlekedés, épületek, üzletek itt maradnának velünk, a világ fogyatékos emberei számára is bejárható célponttá téve Magyarországot.
Összegezve: a politikai konszenzus eltűntével elenyészni látszik egy közös spirituális élmény: a 2024-es budapesti olimpiát/paralimpiát eredményesen, gazdaságosan, hasznosan és távlatosan gondolkodva valóra váltó tízmillió magyar együttes sikere. Nincs tragédia, az élet megy tovább. Lesznek újabb tervek, lesz mögé konszenzus és persze mindig lesznek olyanok, akik majd másképp gondolják. Magam elkötelezettje vagyok és maradok annak, hogy bebizonyíthassuk a világnak, hogy képesek vagyunk nemzeti egységgel sikerre vinni a világ legfontosabb eseményét. Mindenki, aki támogatta és támogatja ezt az ügyet, bátran büszke lehet rá.
Paralimpiát (és olimpiát) Budapestre!”
A volt EP-képviselő szerint az elmúlt mintegy száz évben a külső erők megtalálták azokat az ágenseket, akik belül tudtak zavart kelteni vagy idegen érdekeket megjeleníteni.
A sztárúszó nem beszélt mellé, elmondta a véleményét Magyarországról.
Milyen közép- és hosszú távú stratégiája van a Magyar Úszó Szövetségnek? Erről és a december 10-én kezdődő világbajnokságról is beszélgettünk Wladár Sándorral, a szervezet elnökével.
Hazánk igyekszik megtartani nagyhatalmi szerepét, a sportirányítás kidolgozta az új koncepcióját.
Az első világháború hatása és hagyatéka mindaddig meghatározó lesz az emberiség életében, amíg nem jön egy újabb, hasonlóan nagy kataklizma, amely megint teljesen átrendezi a térképet. Interjúnk.
A Magyar Paralimpiai Bizottság pénteki közgyűlésén egyhangú szavazással választották újra elnökké a sportvezetőt, így immár harmadik ciklusát kezdheti a szervezet élén. Lapunknak elárulta, mit tanult a fogyatékkal élőktől, illetve mit jelent a parasportnak, hogy az egyik edzője lett Milák Krisóf kiválasztottja.
A miniszterelnök politikai igazgatója JD Vance-szel telefonált.
Péntek délben, az UEFA zürichi központjában tartják a következő világbajnokság csoportjainak sorsolását, a mieink nem akármilyen módon juthatnak ki a három ország (Egyesült Államok, Kanada és Mexikó) által rendezett eseményre.
