„Mindig izgatott a haditudósítás műfaja, Chrudinák Alajos munkásságán nőttem fel” – Szalay-Berzeviczy Attila a Mandinernek

Nyitókép és fotók: Mandiner / Földházi Árpád

Tőzsde, olimpia és hadtörténelem – mi köti össze a szakmai életét meghatározó területeket?
A háború és béke ügye. Sokáig úgy gondoltam, hogy a tőzsde korunk fegyvergyára. Ez a felfogás nagyjából 2014-ig, a Krím orosz annektálásáig állta meg a helyét. Előtte úgy gondoltam, hogy Európában már nem lehet többé háború, mert a világgazdaság és a globalizáció fejlődése értelmetlenné tette a harctéri megméretést. Úgy gondoltam, hogy a harmadik világháborút a vállalati birodalmaikon keresztül vívják meg a nagyhatalmak, ehhez pedig a fegyvergyár maga a tőzsde. A világ legerősebb és legjelentősebb vállalatai ugyanis mind a tőzsdei jelenlét által lettek globális tényezők.

Az olimpia miként illeszkedik a háború és béke kérdéskörébe?
1896 óta olimpiák kizárólag világháborúk miatt maradtak el: 1916-ban, 1940-ben és 1944-ben. A második világháború óta, kevés kivételtől eltekint­ve, a nemzetek közötti rivalizálás már nem a harcmezőkön, hanem az olimpiákon csúcsosodik ki. Talán ezért van, hogy a játékokon lecsapódnak az aktuálpolitikai események is. Az 1956-os melbourne-i olimpia legemlékezetesebb eseménye a szovjet–magyar vízilabda-mérkőzés volt, mert egy hónappal a forradalom leverése után került sor rá. Az 1972-es müncheni olimpia az izraeli–palesztin konfliktus egyik véres helyszínévé vált. Az 1980-as moszkvai olimpiát az amerikaiak és szövetségeseik bojkottálták a szovjetek afganisztáni inváziója miatt, válaszképpen négy évre rá a keleti blokk országai nem jelentek meg Los Angelesben. Az idei párizsi olimpián Orosz­ország nem vehetett részt az Ukrajna ellen indított háborúja miatt.

A Magyar Olimpiai Bizottság alapító elnökének ükunokájaként mi a véleménye egy esetleges magyarországi olimpiáról?
2005-ben a legnagyobb hazai tőzsdei cégek azért hozták létre a Budapesti Olimpia Mozgalmat (BOM), hogy előkészítsék egy újabb nagy vízió megvalósítását, és kiemeljék az aktuálpolitikai csatározásokból. Az elképzelés működőképesnek bizonyult, mert 2010-ben hoztak egy összpárti fővárosi közgyűlési határozatot a 2020-as olimpia megpályázásáról, majd a BOM Demszky Gábor főpolgármesterrel közösen terjesztette az Ország­gyűlés elé a civilek által megírt, az olimpia előkészítéséről szóló törvénytervezetet. Mire a parlament megtárgyalta, az eurókrízis és a gazdasági világválság elsodorta a kezdeményezést. Válaszul 2012-ben a BOM a Magyar Sportért Alapítvány néven működő civil szervezet tevékenységét kiegészítettük a Berzeviczy Albert-ösztöndíjprogrammal, amely anyagi és szellemi támogatást nyújt a legtehetségesebb élsportolóinknak a továbbtanuláshoz, majd a versenysportolói pályafutás után a munkaerőpiaci elhelyezkedéshez. Sajnos a 2024-es olimpia pályázatában csak marginális szerepet kaptunk a politika mellett, ami hibának bizonyult. Akkor még Magyarország sportinfrastruktúrája sem állt megfelelő szinten, és a nagy események megrendezése terén sem volt elegendő tapasztalata. Ezen a két területen azóta nagyot léptünk előre, ám elérkeztünk az én generációm utolsó esélyéhez, hogy az aktív életünkben olimpiát, illetve paralimpiát lássunk itthon. A BOM magától értetődőnek tartja, hogy a világ második legsikeresebb olimpiai nemzete, amely egyike a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tizenhárom alapítójának, komolyan megfontolja a nyári olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésének lehetőségét. A nemzetközi szervezet ehhez számunkra kedvező módon alakította át az odaítélés szabályait és folyamatát. Ezért nagyon bízom benne, hogy végre sikerül átlépni az árnyékunkat és a következő két évben meggyőző többségű politikai, valamint társadalmi akaratot varázsolni az olimpiai álmaink mögé. A világ legnagyobb sporteseményének budapesti megrendezése a kétezres évek második harmadában a fejlődés egy olyan új korszakának a csúcseseménye lehetne, mint amilyen az 1896-os millenniumi ünnepségsorozat volt a kiegyezést követő nagyszabású beruházások és építkezések koronájaként.

Mit gondol a párizsi olimpiáról? Követendő példa lehet Budapest számára?
Párizs csodálatos olimpiát és paralimpiát adott a világnak, bizonyos szempontból megismételhetetlent. Nem hálás dolog közvetlenül utána következni rendezésben, de ez legyen Los Angeles problémája. A franciák megmutatták, hogy lehetséges fenntartható módon olimpiát szervezni. Remekül használták a meglévő infrastruktúrájukat. Az atlétikaversenyeket és a záróünnepséget például egy olyan stadionban rendezték meg, amit az 1998-as labdarúgó-világbajnokságra építettek. Közvetlenül az olimpia előtt a németek mutatták meg, hogyan lehet a régi létesítményeket újra és újra felhasználni. A júniusi futball-Európa-bajnokságon a 2006-os világbajnokság infrastruktúráját használták, aminek az alapjait az 1988-as Európa-bajnokság és az 1974-es világbajnokság alatt építették ki. Visszatérve a párizsi olimpiára, a gyeplabdatorna például abban a létesítményben kapott helyet, amely az 1924-es olimpia központi stadionja volt, valamint ahol 1938-ban vb-döntőt játszott a magyar labdarúgó-válogatott. A történelmi helyszínek pedig lélegzetelállító környezetet adtak. Összegezve, sem Párizs, sem Németország nem épített nagy új komplexumokat a sportrendezvényekhez. Ez jól mutatja, hogy milyen mértékben és hogyan változott meg a nagy sportesemények rendezésének világa, legalábbis itt, Európában. A fenntarthatóság, az utólagos hasznosítás és a környezettudatosság minden korábbinál fontosabb hívószó lett.

A nagy háború százéves nyomában nyáron megjelent második kötete 1916-tól dolgozza fel a konfliktust. Mi alapján osztotta fel a háború időszakát?
A két kötet összesen ezer oldalt tesz ki, és több mint hat kilót nyom, ezért nem meglepő, hogy nem tudott egyetlen könyv formájában megjelenni. Sokat gondolkodtam azon, hogy miként lehet két részre bontani az első világháború történetét. Végül úgy döntöttem, hogy maradok az időrendi sorrendnél, és az anyagháború kialakulásánál húzom meg a határvonalat. Az első kötet a háború azon részével foglalkozik, amikor nemegyszer még napóleoni időket idéző egyenruházatban harcoltak a háborúzó felek. Jó példa volt erre a magyar huszárok és a francia gyalogság megjelenése. Még egyik hadsereg sem használt védősisakot, 1915 végéig mindenki textilsapkában harcolt. Amikor viszont egyértelművé vált, hogy a háború sokáig fog tartani, és minden korábbinál nagyobb szerepe lesz a tüzérségnek és a repesztalálatnak, minden ország megváltoztatta az egyenruházatát és a védőfelszerelését. 1916-ban jelent meg az ikonikus német stahlhelm, a brit Brodie-, illetve a francia Adrian-acélsisak. Mindezzel új időszámítás is kezdődött a harctereken, az anyagháború korszaka. A második kötet ezt az 1916–1918-as időszakot mutatja be globálisan.

Már az első rész megjelenésekor párhuzamokat húzott az első világháború és az orosz–ukrán konfliktus között. Hogyan látja most ezeket a hasonlóságokat?
Korunk minden konfliktusa visszavezethető az első világ­háborúhoz, az összes nyavalyánk onnan datálódik. 1914 után a feje tetejére állt a világ, ennek hatása és hagyatéka mindaddig meghatározó lesz az emberiség életében, amíg nem jön egy újabb, hasonlóan nagy kataklizma, amely megint átrendezi a térképet. A második világháború az elsőhöz képest csak megerősítette az 1918 után kialakult világrendet. Ami az ukrajnai háborút illeti, a 2022. februári invázió kezdetén azt hittem, hogy az oroszok pár nap alatt letarolják majd az országot, és csak az lesz a kérdés, hogy hol állnak meg. Aztán ahogy az első világháború legelején a német és az osztrák–magyar hadsereg is elakadt a sokkal kisebb Belgiumban és Szerbiában, úgy fulladt le az orosz offenzíva is Ukrajnában. Amikor 1915-re befagyott a nyugati és a keleti front, és kialakult a statikus lövészárok-háború, a szövetségesek elkezdtek azon gondolkodni, hogy hol lehetne Európán kívül áttörést elérni. Ekkor jött az ötlet, hogy az Oszmán Birodalom területére kellene kiterjeszteni a háborút, és a Közel-Keleten kellene áttörést elérni. Ehhez minden adva volt, hiszen 1914 végén és 1915 elején maguk a törökök indítottak támadást a Kaukázus irányába és a Szuezi-csatorna ellen, amire válaszul a britek megkezdték a tengeri támadást a Dardanelláknál, majd a partraszállást a Gallipolinál és Mezopotámiában, a Satt el-Arab folyó deltájánál. 1917-re pedig lezajlott az első, a második és a harmadik gázai csata is Palesztina területén. A történelem majd bizonyítja, hogy van-e kapcsolat a napjainkban zajló ukrajnai és a közel-keleti háborúk között. Mindenesetre azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy a kettő nem független egymástól. Nem hiszek az ilyen szintű véletlenekben. Úgy néz ki, hogy a konfliktus kiszélesedése és az anyagháború megjelenése ismétlődő eleme az elakadó villámháborúknak.

Gázában jelenleg is harcok dúlnak. Még a háborús helyzet előtt sikerült eljutnia az övezetbe?
A könyvemben egy nyüzsgő, élettel teli Gáza szerepel, amely mára megszűnt létezni abban a formájában. Nem volt egyszerű bejutni, mert mind az izraeli, mind a palesztin hatóságok engedélyét meg kellett szereznem hozzá. Amikor átjutottam a határfalon, a megbeszéltek szerint a Hamasz emberei vártak rám, és elvittek az első világháborús brit katonai temetőhöz. A gázai csaták nélkül nem értelmezhető a szövetségesek palesztinai hadművelete, így a világ ezen részét is le kellett fotóznom. A veszélyes helyszíneken végzett munkáim sora ezzel még nem zárult le, hiszen Szíriába is be kellett jutnom, ami szintén nem volt egyszerű. Egyrészt mert az is bizonyos mértékig háborús övezet volt, másrészt pedig Magyarország kiutasította a szír diplomáciát, így a bécsi nagykövetségen kellett intézkednem, de nem látták szívesen a magyar útlevelet. Végül egy romániai ismerős révén sikerült elintézni, hogy Bejrútból átvigyenek Damaszkuszba. A megbeszélt napon reggel nyolckor a libanoni fővárosban, a szállásom előtt találkoztam egy szír férfival, aki elvezetett a határhoz és beléptetett Szíriába. Az utam végül problémamentesnek bizonyult, leszámítva Aleppót, amely körül éppen a török hadsereg sorakozott fel, és ahol jó néhány tüzérségi lövedék becsapódását is hallani lehetett a távolból. Mindig izgatott a haditudósítás műfaja, Chrudinák Alajos munkásságán nőttem fel, így utólag örülök, hogy abba is belekóstolhattam kicsit.

Gondolkodik-e folytatáson? Esetleg a második világháború hasonló feldolgozásán?
Természetesen most úgy érzem, hogy szívesen megcsinálnám a megjelent két kötet folytatásaként a második világháború történetét is. De az úgy lenne megfelelő folytatás, ha ott is a centenárium alkalmával készíteném el a fotókat hozzá, az viszont csak tizenöt év múlva, 2039-ben kezdődik. Ráadásul a második világháború másfél évvel tovább tartott, mint az első, illetve az események fele a Csendes-óceánon zajlott, így annak a könyvnek az elkészítése még nagyobb munkával járna. Ez azt jelenti, hogy fittnek és egészségesnek kell maradnom a hatvanas éveim második felében is. Addig folytatom a még élő veteránok portréinak elkészítését. Ezt sajnos elmulasztottam megtenni az első világháborús veteránok esetében; amikor módom lett volna fotózni őket, még eszembe sem jutott, hogy később egy évtizedet fogok az életemből a történetükre áldozni. A legutolsó első világháborús veterán 2011-ben hunyt el. A két világháborún túl még a napóleoni háborúk érdekelnének. A probléma az, hogy utóbbihoz és a második világháborús munkákhoz is el kellene jutnom Oroszországba. A dolgok jelen állása szerint erre nem fog sor kerülni egyhamar.

Miért éppen a napóleoni háborúk?
Számomra a francia forradalommal zárult a történelmi régmúlt, és ott kezdődött a modern idők története, ami a kontinentális Európában dióhéjban három nagyhatalom egymást követő birodalmi ambíciójáról szól. Kezdődött a franciákkal, akiknek a története 1815-ben Waterloo csatamezején zárult. A Blücher tábornagy vezetésével győzelmet arató porosz hadsereggel folytatódott Európa történetének német birodalmi fejezete, amely 1945-ben Berlinben ért véget. A harmadik fejezet pedig az orosz imperializmus története, ami a nácik legyőzésével kezdődött, és több felvonásban azóta is tart. Külön izgalmasnak találom a három fejezet főszereplőinek személyét. Sem Napóleon, sem Hitler, sem Lenin, sem Sztálin, sem pedig Vlagyimir Putyin nem előkelő, sikeres, magasan iskolázott családból érkezett. Mindannyian a társadalmi ranglétra alsó fokairól, szegénységből, vidékről indultak. Saját erőből és egyedül jutottak magasra, hogy aztán ambíciójuk, kitartásuk és könyörtelenségük következtében egy nagyhatalom első számú és világtörténelmi jelentőségű vezetői legyenek.

Ön szerint mik lesznek a geopolitikai hatásai annak, hogy Donald Trump lesz az Egyesült Államok következő elnöke? Magyarországon ez mennyiben lesz érzékelhető?
Az új-régi amerikai elnökre egyszerre három hatalmas geopolitikai kihívás is vár. Ha Izraelt nézzük, Joe Bidennél egyszerűbb helyzetben van, hiszen az ő tábora egységes abban, hogy a zsidó államot minden eszközzel segíteni kell Iránnal szemben. Kínára vonatkozóan minden bizonnyal ott folytatja majd, ahol 2020-ban kénytelen volt abbahagyni, vagyis gazdasági téren minden erejével megpróbálja majd visszaszorítani az USA fő riválisát. A nagy kérdés az, hogy mit is kezd Oroszországgal, Ukrajnával és az európai szövetségeseivel. Ha a választási ígéretét be kívánja tartani, akkor le kell ülnie Putyinnal megállapodni Ukrajna felosztásáról, ehhez egyrészt meg kellene tudnia állapodni az ukránokkal és az Európai Unióval is, másrészt pedig ki kellene nyitnia Pandóra szelencéjét. Ez annyit jelent, hogy negligálnia kellene az 1975-ös helsinki záróokmányt, ami európai precedenst teremthet bármely katonailag elég erős országnak arra, hogy lehet területeket annektálni. Magyarországnak természetesen az önmagában jó hír, ha a szomszédban elhallgatnak a fegyverek, de aztán minden korábbinál fontosabb kérdés lesz számunkra a NATO egyben tartása és megerősítése. Ahol viszont Trump egyértelműen szembemegy Magyarország érdekeivel, az a német autóipar meggyengítésének és Kína elszigetelésének szándéka. Ha ezekben sikerrel jár, az nekünk fájni fog.

Ön szerint milyen véget érhet az ukrajnai háború?
Jobb esetben egy befagyott háborút látok elképzelhetőnek valahol Ukrajna területén, olyat, ami Észak- és Dél-Korea helyzetéhez hasonlítható. Rosszabb esetben az oroszok végül maguk alá gyűrik a teljes Ukrajnát, azonban megelőlegezhető, hogy ez a hódító hadjárat nem fog helyet kapni az orosz hadtörténelem dicső fejezetei között. Nem tartok reálisnak egy hagyományos értelemben vett békekötést még sokáig. Annak sokkal inkább látom a veszélyét, hogy egy hosszúra nyúló fegyverszünetnek egyszer egy újabb orosz „különleges hadművelet” vet majd véget.

Milyennek látja a magyar társadalomnak a szomszédban dúló háborúra adott reakcióját?
Ha magyarázatot kellene találnom erre a jelenségre, akkor ismét az első világháborúhoz nyúlnék vissza, aminek mi voltunk a régióban az egyetlen vesztesei. Ez Trianonba torkollott, abból pedig következett a második világháború elvesztése is. Ezek együttesen egy teljesen más történelmi tapasztalatot és élményt adtak a magyaroknak, mint amit a lengyelek és a csehek kaptak. Ez megmagyarázhatja, hogy miért értékeljük másként a nemzetközi eseményeket, mint a környező országok.