Sem olimpikont, sem embert nem tisztel Magyarország

„Nem számít, hogy ezek az emberek egyetlen év alatt annyiszor győzik le önmagukat, ahányszor más talán egy egész élet alatt nem. Nem számít, hogy ha valaki megpróbálna velük végigcsinálni egy hetet, két edzés közt végzett iskolával vagy munkával, akkor valószínűleg szerda reggel azt mondaná: »nem tudok kikelni az ágyból«. Csak az számít, hogy a magyar néző aranyat akar látni a sportoló nyakában. Aki pedig nem adja meg neki ezt az élményt, temesse el magát.

Sportot nézni nagyon könnyű. Bármikor be és ki lehet kapcsolni a tévét, kapunk egy kis adrenalin fröccsöt, talán még endorfint is (ha máshogy nem, legalább a közvetítés alatt befalt, 300 grammos Milka csokitól), és másnap lehet csámcsogni. A szépen, a jón, a sikeren és a poklon. Utóbbin főképp. »Minek ment oda? Miért nem készült fel? Nem igaz, hogy ott áll, és ennyit nem képes megoldani. Ha már kiment, miért nem nyújtotta tudása legjavát?« (...)

Ahol ennyit ér egy sportoló, ott az ember maga sem értékes. Ez a dráma, nem az, hogy valaki csak négy év múlva próbálhatja újra. Az a dráma, hogy épp ilyen közeg fogja nyomasztani, mert úgy tűnik, ebben az országban csak nem sikerül tanulni a hibákból. Nincs ez így jól.

Krisztián, köszönöm, hogy kimondtad! Köszönöm, hogy annak idején, már akkor ott voltál a keretedzésen, amikor még kevesebb kiló voltál, mint én, és én nem értettem, miért olyan nehéz Téged eldobni. Azóta értem. Sokakkal együtt, nagyon büszke vagyok Rád!”