„És oda vesze minden földön járó test” – Neal Stephenson: Seveneves – A hét Éva

Stephenson-szűzként futottam neki ennek a monumentális kötetnek, ami a szerző egyéb műveit átfutva nem is tűnik annyira monumentálisnak. Egyszer nekiálltam a Snow Crashnek, de valamiért nem jutottam a végére. A szerző többi, fülszöveg alapján ígéretes, méret alapján időigényes, angol nyelvű művéből pedig pár ott sorakozik az olvasómon azokra az időkre, amikor robotok dolgoznak majd helyettünk, mindenki gazdag lesz és lesz időm mindent elolvasni, ami kicsit is érdekel (a nyugdíjban mostanában nem bízom annyira).

A Seveneves első mondata az egyik legerősebb hook, amit mostanában olvastam, nem véletlenül van kiemelve a könyv hátuljára is: „A Hold mindenféle előjel és látható ok nélkül robbant fel.” Bang, a mindenit, hoppá. Először mindenki azt hiszi, hogy ez nem akkora gond, de aztán hamar kiderül, hogy dehogynem: két éven belül az emberi civilizáció talpa alatt forró lesz a talaj, vagyis inkább a fejük felett az ég. Menekülni kell. A könyv ezután két részre oszlik: az első kétharmada arról szól, hogyan próbál az emberiség a ma elérhető technikákkal egy életképes űrkolóniát létrehozni; a harmadik harmad pedig ötezer évvel később játszódik.

Mivel tulajdonképpen két külön regényről beszélünk, ami egy kötetbe van fűzve, ezért külön-külön érdemes vizsgálni a kettőt.

Rögös az út a csilla… izé, a Hold darabjaiig

A Hold felrobbanása után adott a feladat: ki kell találni, hogyan lehet a legtöbb embert a leghamarabb feljuttatni az űrbe úgy, hogy esélyük legyen a több ezer évre elhúzódó világvége túlélésére. Ehhez Stephenson első sorban olyan eszközökhöz nyúl, amivel mi is rendelkezünk, vagy hamarosan rendelkezni fogunk. A Nemzetközi Űrállomás (ISS, azaz Izzy) elé be van mondjuk fogva egy aszteroida, és a magánűrcégek is kicsit dominánsabban vannak jelen talán, mint most, de a regény tényleg legfeljebb a következő öt év technológiájával dolgozik, teljesen plauzábilis a dolog.

A könyv nagyobb részét kitevő hogyan-mentsük-meg-az-emberiséget rész tehát szerintem kifejezetten jól sikerült, bár teljesen világos, hogy mi vele a baja sokaknak. A rengeteg – szerintem rendkívül érdekes, és sci-fitől egyáltalán nem idegen (sőt!) – technikai és tudományos leírás, gondolatmenet egyáltalán nincs arányban az idővel, amit Stephenson a karakterekre, vagy a sztori alakítására fordít. A sztori ettől függetlenül tulajdonképpen alakítja magát, bár volt némi hiányérzetem a rendkívül hangsúlyos hard science mellett elmaradozó soft science-szel kapcsolatban.

Stephenson próbál magyarázatot adni rá, mégis furcsa, hogy a világvégére nem olyasmi a reakció, mint Ben H. Wintersnél, azaz káosz, járvány, bezárkózás és a többi. A Seveneves-ben egy pozitívabb szcenáriót tár elénk a szerző: a megmenekülés reménye arra sarkallja az emberiség nagy részét, hogy fogjon össze, például azzal, hogy a világ minden részéről válogatják ki a fiatalokat, akik felmehetnek az űrbe. Szerintem ennél sokkal-sokkal komplikáltabb lenne egy ilyen helyzet, a könyv meg persze kétszer hosszabb. Egy idő után viszont világossá válik, hogy a társadalomtudományokra való fókuszáltság hiánya éppúgy alakítja a cselekményt, mint egy-egy fizikai törvényszerűség. Stephenson főleg tudós, mérnök, fizikus, biológus karakterei szakmájukból adódóan nem igazán foglalkoznak a kezdetleges űrkolónia politikai, társadalmi viszonyaival, aminek később meg is fizetik az árát.

A szereplőkre visszatérve: ahhoz képest, hogy ez később fontos lesz (mint ahogy arról ebben az interjúban is beszél Stephenson), a Seveneves valóban nem a legcizelláltabb karakterekkel dolgozik, ráadásul egyáltalán nem egyenlően osztja meg a figyelmét a figurák között, van olyan, aki az utolsó oldalakig fel sem tűnik korábban, mégis fontos lesz, és vannak olyanok, mint a Neil deGrasse Tyson-hasonmás Dubois doki, akivel sokat találkozunk, a második részben viszont egyáltalán nem fontos. Ez a dolog főleg az első kétharmad és az utolsó harmad viszonyát vizsgálva érdekes, hiszen a könyv első része simán megállna önmagában, sőt, ott vége is lehetne az egésznek, és akkor nekem sem kéne arról írnom, ami valóban problémás a kötettel.

Aztán ötezer év múlva nem történt semmi

A könyv második felében ugrunk az időben: a cím, valamint a fülszöveg is sejtetni engedi, hogy az emberiség valamilyen formában túléli az első 560 oldal megpróbáltatásait, és visszatér a Földre. Ez a szakasz teljesen furcsa viszonyban áll a könyv első felével, tulajdonképpen egy teljesen külön regényt alkot. Azt nehéz lenne megmondani, hogy ez-e a fő mű, és az első fél a prequel, vagy az a fő mű, és ez a kóda, esetleg a sequel. Ami biztos: a könyv első felének eseményei alapvetően meghatározzák az emberiség jellegét az ötezer éves ugrás után, és a Stephenson által vázolt koncepció egyébként elképesztően érdekes lehetőségeket kínálna. Amivel a szerző nem él.

Amit ehelyett kapunk, az egy önmagában nem igazán működőképes, nem nagyon érdekes sztori, ami ugyan felvillantja a jövő társadalmának minden szeletét, illetve a könyv első felében hozott döntések következményét, de nem az igazán izgalmas kérdésekre megy rá, hanem főleg arra, hogy Stephenson ellőjön minél több izgalmas futurisztikus lakókörnyezetet és technikai eszközt, ami eszébe jut. Az eredmény egy elég furcsa mozaik, ami egy működőképesebb sztorival, jobban kifejtett karakterekkel, kicsit kevesebb hard, és kicsit több soft science kifejtésével akár jó is lehetett volna.

Ennyit a 101-es keringési pályákról

A könyvet tehát nehéz egyben értékelni. Ami biztos, hogy a méretétől nem szabad megijedni, az első fél olvastatja magát rendesen, rekordot is döntöttem, mikor egy nap alatt benyomtam belőle vagy kétszáz oldalt. Egyáltalán nem bántam meg, hogy végigrágtam magam ezen a közel ezer oldalas történeten, sőt: a legtöbb részét élveztem. A marsival való összevetés talán túlzás a kiadó részéről, mert pont az azt közönségsikerré varázsoló könnyed és szemtelen humor az, ami Stephensonnál hiányzik – témáját és tudományos megalapozottságát tekintve viszont megállja a helyét a párhuzam. Erősebb viszont a rokonság Kim Stanley Robinson Aurórájával, ahol hasonló problémákkal szembesülnek a hősök, és ahol szintén van egy szerintem elnyújtott és unalmas befejezés.

A magyar kiadásról is kell ejtenem pár szót. A Fumax által készített borítót én nagyon szeretem, Tóth-Kovács Anett festménye szerintem egészen pazar lett. A fordítás kevésbé. Nyilván nem ástam bele magam a nyolcszászikszoldalas regény technikai szövegeinek angol rejtelmeibe, de az elsőre feltűnik, hogy az „ennyit a 101-es keringési pályákról” mondat valójában azt takarhatja, hogy „ennyit a keringési pályákkal kapcsolatos alapvető ismeretekről” – az ilyen tök egyszerű apróságok pedig elhintik a gyanút, hogy máshol, kevésbé feltűnő helyeken is előfordulhatnak hibák. Másik oldalról pedig – ez már ízlés dolga – engem nem igazán vettek meg Stephenson szóalkotásainak magyar fordításai, például a robotok, vagy a közlekedési eszközök nevei. Ott van például a kiolvashatatlan nevű köffebke, ami az eredetiben egy járművekre használt angol szlengszó és Stephensonnál egyben betűszó, a flivver, amit még ki is lehet mondani.

Az pedig kifejezetten érdekel, hogy hogyan fognak ebből filmet csinálni – mert fognak. Ez ugyanis nem egy könyv, hanem kettő, nagyon át kell írni, vagy elhagyni a második felét, hogy értelme legyen. Azért én majd megnézem.

*

Pintér Bence történészként végzett az SZTE-n és az ELTE-n. 2012 óta a Mandiner újságírója, a Mandiner.sci-fi főszerkesztője, emellett pedig A szivarhajó utolsó útja című alternatív történelmi kalandregény (társ)szerzője.