Folyamatos támadás alatt a szuverenitásunk – interjú Tuzson Bence igazságügyi miniszterrel
Mi várható a soros elnökségtől az igazságügy területén? Mit gondol az uniós vitákról? Mit tehetünk Európa és hazánk versenyképességéért?
Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel.
„Zeit: 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, az irodalmi főnyereményt, ahogy ön nevezi. Most azt írja a naplójában: a díj megsemmisítette.
Kertész: Szégyellem, de tényleg így van. Minden komolyan vehető Nobel-díjassal hasonló történik. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült.
Zeit: Hogy lehet kétségbeesett az ember egymillió euróval a zsebében?
Kertész: Nézzen csak rám, láthatja, mire volt jó. (nevet)
Zeit: A Nobel-díj után nem tudott többé tükörbe nézni. Színésznek nevezte magát, aki Kertész Imre írót alakítja. Ráadásul rosszul.
Kertész: Egy részvénytársaság lett belőlem. Egy márka. A Kertész nevű márka.
Zeit: Sem önmagát, sem a nevét, sem az életét nem szereti. Elég sok mindent.
Kertész: A nevemet gyűlölöm. A Kertész név erőtlen próbálkozás egy zsidó név magyarítására. Ezért nem akartam tartozni soha senkihez. Gyereket sem akartam. Soha nem vágytam olyan lakásra, mint amiben most ülök.
Zeit: Mintha elfelejtette volna, hogy a háború utáni európai irodalom egyik legjelentősebb szerzője.
Kertész: Engem nem érdekel az irodalom. Az irodalom másodrangú dolog.
Zeit: Soha nem törekedett arra, hogy nagybetűs irodalmat alkosson?
Kertész: Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát. Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek.
Zeit: Soha nem érdekelte, hogy jó regényt írjon, jó történetet meséljen?
Kertész: Egyáltalán nem. A történeteket már mind elmesélték. Ez talán különösen hangzik. De az egész munkásságom a huszadik század elidegenedett, funkcionális emberéről szólt. Nem kellett Hannah Arendtet olvasnom. Már mindent tudtam A gonosz banalitásáról. (...)
Zeit: Az utóbbi két évtizedben úgy tűnt fel, mint a német emlékezéskultúra hőse, ünnepségek népszerű szónoka, ünnepelt Auschwitz-túlélő. Most pedig azt tudja meg a világ a naplójából: egész idő alatt »holokauszt-bohócnak« érezte magát.
Kertész: Errefelé tartunk.
Zeit: Úgy érzi, hogy az emlékezés Németországban valamiféle holokauszt-biznisz irányába ment el egy kicsit?
Kertész: Nem kicsit, teljesen.
Zeit: A meggyilkolt zsidók berlini holokauszt-emlékműve turisták piknikező helyévé vált.
Kertész: Igen. Ez nagyon kellemetlen. Egyszer meghívtak Buchenwaldba, ahol rabruhában bicegő embereket láttam. Ízléstelen volt.
Zeit: És Ön a része ennek az emlékezés-biznisznek?
Kertész: Azt tesznek az emberekkel, amit akarnak.
Zeit: Ellenkezhetett volna.
Kertész: A második világháborúnak sem kellett volna megtörténnie.
Zeit: Játssza a kortanú szerepét, és szenved tőle.
Kertész: Csak azért adtak nekem irodalmi Nobel-díjat, hogy ezt a fajta szemtanú-irodalmat díjazhassák. Előtte meghívtak Stockholmba, hogy beszédet tartsak. Valójában biztosak akartak lenni abban, hogy vállalható figura vagyok, és nem kézzel eszem a tojásrántottámat. Ez ellen nem túl sokat lehet tenni. Az ember tehetetlen az ilyen hatalmakkal szemben. Egy helyre mentem volna szívesen: a Wannsee-villába a Wannsee-konferencia 70. évfordulóján.
Zeit: Miért?
Kertész: Az már azért karrier, Auschwitzból eljutni arra a helyre, ahol annak idején Göring állt. Képzelje csak el!
Zeit: Megfosztotta Önt ez az emlékezés-biznisz a saját történetétől?
Kertész: Én megelégszem azzal, ha néhány ember megértette a történetemet.
Zeit: És mindent egybevéve…
Kertész: … csodálatos életem volt. Kezdtem auschwitzi fogolyként, végül megkaptam a civileknek járó egnagyobb német kitüntetést. Ez vicces és megmagyarázhatatlan. De lehetek egészen őszinte? Elég volt. Mindent elértem, amit el akartam. Azt hiszem, írni sem akarok többé. Rendezgetem a régi naplójegyzeteimet, az még örömöt okoz. De ha az éjszakákra gondolok... Van még egy szó, a szeretet. Ezzel még szívesen kezdenék valami újat. De mivel írnék? A kezeim már nem engedelmeskednek. Nagyon fáradt vagyok.”