Holokauszt-bohóc voltam

„Zeit: 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, az irodalmi főnyereményt, ahogy ön nevezi. Most azt írja a naplójában: a díj megsemmisítette. 

Kertész: Szégyellem, de tényleg így van. Minden komolyan vehető Nobel-díjassal hasonló történik. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült.

Zeit: Hogy lehet kétségbeesett az ember egymillió euróval a zsebében?

Kertész: Nézzen csak rám, láthatja, mire volt jó. (nevet)

Zeit: A Nobel-díj után nem tudott többé tükörbe nézni. Színésznek nevezte magát, aki Kertész Imre írót alakítja. Ráadásul rosszul. 

Kertész: Egy részvénytársaság lett belőlem. Egy márka. A Kertész nevű márka. 

Zeit: Sem önmagát, sem a nevét, sem az életét nem szereti. Elég sok mindent.

Kertész: A nevemet gyűlölöm. A Kertész név erőtlen próbálkozás egy zsidó név magyarítására. Ezért nem akartam tartozni soha senkihez. Gyereket sem akartam. Soha nem vágytam olyan lakásra, mint amiben most ülök. 

Zeit: Mintha elfelejtette volna, hogy a háború utáni európai irodalom egyik legjelentősebb szerzője.

Kertész: Engem nem érdekel az irodalom. Az irodalom másodrangú dolog.

Zeit: Soha nem törekedett arra, hogy nagybetűs irodalmat alkosson?

Kertész: Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát. Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek. 

Zeit: Soha nem érdekelte, hogy jó regényt írjon, jó történetet meséljen?

Kertész: Egyáltalán nem. A történeteket már mind elmesélték. Ez talán különösen hangzik. De az egész munkásságom a huszadik század elidegenedett, funkcionális emberéről szólt. Nem kellett Hannah Arendtet olvasnom. Már mindent tudtam A gonosz banalitásáról. (...)

Zeit: Az utóbbi két évtizedben úgy tűnt fel, mint a német emlékezéskultúra hőse, ünnepségek népszerű szónoka, ünnepelt Auschwitz-túlélő. Most pedig azt tudja meg a világ a naplójából: egész idő alatt »holokauszt-bohócnak« érezte magát. 

Kertész: Errefelé tartunk.

Zeit: Úgy érzi, hogy az emlékezés Németországban valamiféle holokauszt-biznisz irányába ment el egy kicsit?

Kertész: Nem kicsit, teljesen.

Zeit: A meggyilkolt zsidók berlini holokauszt-emlékműve turisták piknikező helyévé vált.

Kertész: Igen. Ez nagyon kellemetlen. Egyszer meghívtak Buchenwaldba, ahol rabruhában bicegő embereket láttam. Ízléstelen volt.

Zeit: És Ön a része ennek az emlékezés-biznisznek?

Kertész: Azt tesznek az emberekkel, amit akarnak.

Zeit: Ellenkezhetett volna.

Kertész: A második világháborúnak sem kellett volna megtörténnie.

Zeit: Játssza a kortanú szerepét, és szenved tőle.

Kertész: Csak azért adtak nekem irodalmi Nobel-díjat, hogy ezt a fajta szemtanú-irodalmat díjazhassák. Előtte meghívtak Stockholmba, hogy beszédet tartsak. Valójában biztosak akartak lenni abban, hogy vállalható figura vagyok, és nem kézzel eszem a tojásrántottámat. Ez ellen nem túl sokat lehet tenni. Az ember tehetetlen az ilyen hatalmakkal szemben. Egy helyre mentem volna szívesen: a Wannsee-villába a Wannsee-konferencia 70. évfordulóján.

Zeit: Miért?

Kertész: Az már azért karrier, Auschwitzból eljutni arra a helyre, ahol annak idején Göring állt. Képzelje csak el!

Zeit: Megfosztotta Önt ez az emlékezés-biznisz a saját történetétől?

Kertész: Én megelégszem azzal, ha néhány ember megértette a történetemet.

Zeit: És mindent egybevéve…

Kertész: … csodálatos életem volt. Kezdtem auschwitzi fogolyként, végül megkaptam a civileknek járó egnagyobb német kitüntetést. Ez vicces és megmagyarázhatatlan. De lehetek egészen őszinte? Elég volt. Mindent elértem, amit el akartam. Azt hiszem, írni sem akarok többé. Rendezgetem a régi naplójegyzeteimet, az még örömöt okoz. De ha az éjszakákra gondolok... Van még egy szó, a szeretet. Ezzel még szívesen kezdenék valami újat. De mivel írnék? A kezeim már nem engedelmeskednek. Nagyon fáradt vagyok.”