„Zeit: 2002-ben megkapta a Nobel-díjat, az irodalmi főnyereményt, ahogy ön nevezi. Most azt írja a naplójában: a díj megsemmisítette.
Kertész: Szégyellem, de tényleg így van. Minden komolyan vehető Nobel-díjassal hasonló történik. Camus is úgy érezte a Nobel-díj után, hogy megsemmisült.
Zeit: Hogy lehet kétségbeesett az ember egymillió euróval a zsebében?
Kertész: Nézzen csak rám, láthatja, mire volt jó. (nevet)
Zeit: A Nobel-díj után nem tudott többé tükörbe nézni. Színésznek nevezte magát, aki Kertész Imre írót alakítja. Ráadásul rosszul.
Kertész: Egy részvénytársaság lett belőlem. Egy márka. A Kertész nevű márka.
Zeit: Sem önmagát, sem a nevét, sem az életét nem szereti. Elég sok mindent.
Kertész: A nevemet gyűlölöm. A Kertész név erőtlen próbálkozás egy zsidó név magyarítására. Ezért nem akartam tartozni soha senkihez. Gyereket sem akartam. Soha nem vágytam olyan lakásra, mint amiben most ülök.
Zeit: Mintha elfelejtette volna, hogy a háború utáni európai irodalom egyik legjelentősebb szerzője.
Kertész: Engem nem érdekel az irodalom. Az irodalom másodrangú dolog.
Zeit: Soha nem törekedett arra, hogy nagybetűs irodalmat alkosson?
Kertész: Csak arra törekedtem, hogy megtaláljam a nyelvet a totalitarizmus leírására. Egy olyan nyelvet, ami ki tudja fejezni, hogyan darálja be az embert egy gépezet és változtatja meg olyan mértékben, hogy aztán már a saját magát és az életét sem ismeri fel. A funkcionális, vagyis csakis a funkciójában létező ember elveszti önmagát. Soha nem akartam nagy író lenni, mindig csak azt akartam megérteni, miért ilyenek az emberek.
Zeit: Soha nem érdekelte, hogy jó regényt írjon, jó történetet meséljen?
Kertész: Egyáltalán nem. A történeteket már mind elmesélték. Ez talán különösen hangzik. De az egész munkásságom a huszadik század elidegenedett, funkcionális emberéről szólt. Nem kellett Hannah Arendtet olvasnom. Már mindent tudtam A gonosz banalitásáról. (...)
Zeit: Az utóbbi két évtizedben úgy tűnt fel, mint a német emlékezéskultúra hőse, ünnepségek népszerű szónoka, ünnepelt Auschwitz-túlélő. Most pedig azt tudja meg a világ a naplójából: egész idő alatt »holokauszt-bohócnak« érezte magát.