„Orbán Viktor egyik – nem eredeti, de igen fontos – megjegyzése a migránsválság kezelésével kapcsolatban az az állítás, hogy a liberálisok »jó emberek« akarnak lenni. Angela Merkelt a kormányzati kommunikáció előszeretettel mutatja be a nyugati balliberális sajtó által megnyomorított, agymosott és/vagy mozgásképtelenné tett politikusként, amely balliberális sajtó egyébként olyan cenzúrát gyakorol, hogy Nyugat-Európához képest Magyarországon kifejezetten sajtószabadság van. Erről az egyébként valóban létező »öncenzúráról« és valódi jelentőségéről egy következő jegyzetben írok majd. Most maradjunk még a »jó ember« kissé zavaros fogalmánál.
(...)
De nem is a liberalizmust akarom én itt védelmezni – ellenkezőleg, ez a sorozat arról szól majd, mennyi és milyen illúziókat táplálunk mi, baloldali liberálisok –, hanem a jóság/segítségnyújtás kultúráját. Ez a kultúra nemhogy nem része a liberalizmusnak (amúgy a legtöbb baloldali ideológiának sem), hanem kifejezetten korrekciója, komplementere. A jóság/segítségnyújtás/szolidaritás – ha keresztény vallási fogalommal akarom jellemezni, a caritas – a tizenkilencedik században társult a liberális praxishoz; annak előtte kifejezetten keresztény fogalom volt (megfelelője az iszlámban és a judaizmusban is megvan). A nagy viktoriánus konzervatív szintézis emelte politikai ideológia szintjére, amikor lebontotta (Nagy-Britanniában) az alapvetően az egyházközségek hagyományos feladatához tartozó jóléti ellátások rendszerét a Poor Law-val. Ha valakinek ez túl absztrakt, gondoljon Dickens regényeire.
Abban azonban igaza van Orbánnak, hogy egy klasszikus liberális számára a caritas személyes ügy (míg a baloldal általában társadalmi csoportok emancipációjában gondolkodik – erre a fogalomra is visszatérek még a sorozatban). Ugyanúgy személyes ügy, ahogy egy klasszikus konzervatív számára is. Bár az egyéni caritasra nem lehet társadalmi rendszereket építeni, az egyéni caritas kultúrája nélkül az euroatlanti civilizációhoz tartozó társadalom működésképtelen. Nemhogy ez választaná el egymástól a (klasszikus) konzervativizmust és a liberalizmust, de ez a közös bennük. Az állítólagos orbáni konzervatív értékrend ürességét többek között a caritasra (és az ebből kibomló társadalmi gyakorlatokra) való teljes érzéketlensége leplezi le, amiből azután természetes módon következik a civilizálatlansága, a barbársága is.”