„Többen felvetették, hogy a Fidesznek volt rá lehetősége, hogy valóban megteremtse a centrális erőteret a választások után, az alkotmányozással alkalma nyílt arra, hogy régi törésvonalakat átlépve egy szimbolikus kiegyezést vigyen véghez, ehhez képest sokak szerint a párt egyedül alkotmányozott, és a politikája sem a centrumot célozta. Ön szerint helyes ez az értékelés, és ha igen, akkor mi volt ennek az oka?
Orbán Viktor jó ideje nem a centrumban gondolkodik. A háborús politika az éltető eleme. Nagyjából 1994 óta meggyőződése, hogy politikai közép nincs, vagy ha mégis volna, akkor gyorsan ketté kell hasítani. Ennek megfelelően kifejezetten nem a nyugati világban megszokott jobbközép centrumpolitikát folytat. Régóta nem a jobboldal számára kedvező új közéleti egyensúly megteremtésben gondolkodik, hanem véglegesen megtörni reméli a létező magyar baloldalt. Tulajdonképpen le kívánja zárni a pusztító hideg polgárháborút, ám hatalmi eszközökkel kívánja felépíteni a tartós Fidesz-államot. Új berendezkedése a magyar társadalom hosszú ideje megoldatlan gondjaira adott rendszerszintű válasz. A Fidesz-hatalomnak létezéséhez nincsen feltétlenül szüksége dinamikus gazdasági növekedésre, mechanizmusai éppen hogy a négy évtizedes stagnálás okozta bajokra adott politikai reakciók. A miniszterelnök válság idején ad mozgósító erejű ellenségképet híveinek.
A kétharmados többség lépten-nyomon kimutatja, a régi baloldalt nem igazán fogadja el a politikai nemzet részének. A baloldali ellenzék főerejét egyenesen az Alaptörvény negyedik módosítása minősíti jogelődjén keresztül bűnös szervezetnek. A magyar jobboldal megannyi huszadik századi példa után ismét nem enged a létező hazai baloldal számára más lehetőséget, mint a rendszerét tagadó kíméletlen harcot. Csakhogy ezzel ismét visszatérünk a már eddig is megannyi gondot okozó háborús tömbpolitika ütközéseihez.
Mennyiben felelős ezért a helyzetért a politikai elit, vagy mennyiben csak a társadalom löki efelé a politikusokat?
Ez egy egymást erősítő kölcsönös folyamat. A társadalomban meglévő frusztrációt és agressziót a pártok módszeresen tovább fokozzák. A rendszerváltás idején a vezető ellenzéki politikusok többsége még a közvélemény indulatait, az értelmiségi szekértáborok logikáját távol remélte tartani a döntéshozataltól, mert megérezte, hogy ez mennyire veszélyes lehet az országra. Több olyan beszélgetésemre emlékszem Antall Józseffel vagy Orbán Viktorral, ami arról szólt: mindezeket a közélet peremén kellene tartani. Ám nemsokára egymástól tanulták el a pártok: dehogy is kell a közvélemény indulatait háttérbe szorítani, hanem a választási győzelem érdekében ezekre a legegyszerűbb építeni.
