„A fordulatos, olykor kifejezetten nyomasztó múltú, de magát közel nyolcvan évig baloldaliként meghatározó, és a rendszerváltás óta három cikluson keresztül kormányzó szocialista párt 2002-től felcsapott ultraliberálisnak, és a piac »láthatatlan kezét« dicsőítette. Ezt az ideológiai fordulatot már nem tudták elviselni a magyar tömegek. Azok után, hogy még a gazdasági válság is a nyakukba szakadt, a kapitalizmusba alaposan belekóstolt népben újra felerősödött az igény a tabula rasa iránt.
A 2010. áprilisi választások kétharmados Fidesz-többsége, a »fülkeforradalom« kétségtelenül komoly társadalmi vágyat jelzett az újrakezdésre. Ahhoz hasonlót, ami 1989-90-ben is érezhető volt. Ám tekintettel kell lenni két lényeges különbségre. Időközben beléptünk a NATO-ba és az Európai Unióba, részei lettünk a kontinentális intézményrendszernek, erről szerződések és garanciák születtek. Számon lehet kérni őket Magyarországon, lényegében meghatározzák a mindenkori magyar kormányok mozgásterét. A másik különbség: Orbán Viktornak illetve a Fidesz-KDNP kormánynak a kétharmados többség révén rendelkezésre áll az eszköz, mellyel demokratikus módon meg tudja változtatni az alkotmányt is. Már nem korlátozzák a sarkalatos törvények, melyeket a rendszerváltás idején építettek be a magyar demokráciáért aggódó alapító atyák a politikai rendszerbe.
»Most úgy tűnik, az EU nem akarja észrevenni az egyik országot, Magyarországot, ahol a nagy parlamenti többséggel bíró kormánypárt azon dolgozik, hogy lebontsa a jogrendet és erodáljon egy törékeny demokratikus politikai kultúrát«, vélekedik a liberális The Guardian cikkének szerzője, Jan-Werner Müller. Nem ő az egyetlen. Bőven vannak itthon és külföldön is, akik arra számítanak, hogy Orbán Viktor, az új, az eddiginél stabilabb magyar demokrácia alapjainak lerakása helyett autoriter rendszert vezet be, és Vlagyimir Putyin nyomdokaiba lépve »bebetonozza magát a hatalomba«. Ezeket a vádakat fogadkozásokkal nem, csak tényekkel, konkrét lépesekkel lehet megcáfolni.”