„Amikor viszont húsz-húsz jól megtermett fiatal férfi kimegy valami mezőre, hülyére verik egymást, és az egészet videóra veszik, megáll az újságírói tudomány. Így történt ez most is, amikor néhány hete valami olyan logikát követve, amit e sorok szerzője sem egészen ért, a magyar média elkezdett foglalkozni az egymás fejét szervezett keretek közt már évek óta gyepáló futballszurkolókkal (huligánokkal? ultrákkal? fanatikusokkal).
A bizarr helyzetet az idézi elő, hogy ezeknek a bunyóknak a résztvevői egyrészt egyáltalán nem akarnak bekerülni a mainstream médiába, másrészt semmiféle bűncselekményt sem követnek el. Vagy ha igen, akkor azonnal le kell csukni mindenkit, aki hálószobája függönyei mögött a szadomazó szexnek hódol. Ez pedig egészen különös helyzet, hiszen az újságírók ahhoz vannak szokva, hogy vagy szereplési kényszerrel küzdő figurákkal kell foglalkozniuk, amibe a politikus és a világ leghosszabb lábkörmű embere egyaránt belefér, vagy olyanokkal, akik valami rosszban sántikálnak. (...)
Miért rosszabb ez, mint a szervezettebb, szintén sérülésveszélyes sportok? Ez a menőbb, vagy a Fight Club? Az egész jelenség, mint az izgalmas, féllegális szubkultúrák szinte mindig, egyáltalán nem csak fekete vagy csak fehér. Az ilyesmitől meg a média és az azt fogyasztó nép kábelei is összekuszálódnak. Ami remek szórakozás.”