„Nagyon sokat jelent a magyar címer a szívem fölött” – felnőtt válogatottságról álmodozik a Dániában élő szupertehetség

Németh Hunor kétség kívül a magyar futball egyik, ha nem a legnagyobb ígérete. A történetét talán már mindenki ismeri: Győrben született, de 3 éves korában Dániába költözött a családja. Azóta ott élnek, a középpályás pedig már az FC Köbenhavn felnőtt keretének a tagja, igaz, a bemutatkozás a „nagyok” között még várat magára. Németh végigjárta a ranglétrát a korosztályos magyar válogatottakban, pályafutása során először kapott meghívót Szélesi Zoltán szövetségi edzőtől az U21-es csapatba – mindezt 18 évesen. A Mandiner a Telki edzőtáborban beszélgetett vele.

Először kapott meghívót az U21-es válogatottba, ráadásul igen fiatalon. Izgult, amikor megérkezett Telkibe?
Egyáltalán nem. Pont meséltem apukámnak is, hogy emlékszem, mennyire izgultam, amikor először jöttem az U15-be vagy az U16-ba. Most nem éreztem ezt, mert már ismerem az edzőket, a stábtagokat, a napirendet. A csapat ugyan más, talán a tét is kicsit nagyobb, de nem gondolom túl, inkább csak élvezem, hogy itt lehetek. Végülis ugyanúgy csak fociznom kell… Yakobishvili Áront és Szűcs Tamást ismerem korábbról, a többieket inkább csak névről vagy látásból.

Februárban – amikor még be sem töltötte a tizennyolcat – az FC Köbenhavn első keretének tagja lett. Hogyan sikerült a tavaszi szezon?
Furcsán. Nagyon sokat tanultam belőle és magamról is. Ez volt ugyanis az első olyan félévem, amikor kitűztem magam elé egy célt, de nem sikerült elérnem. Nem tudtam bemutatkozni tétmeccsen az első csapatban, pedig ugyanúgy próbáltam mindent megtenni érte, mint korábban. De már ki is tűztem magam elé a következőt: a nyáron be kell bizonyítanom, hogy őszre teljesen készen állok az első csapatra.

Nagy csalódásként élte meg?
Kicsit szomorú voltam, de profi labdarúgóként elfogadtam, hogy a bemutatkozásomra még várni kell. Mindenkinek van ilyen szakasz a karrierjében, szerencsés vagyok, hogy velem most fordult elő először. Jó tanulási folyamat volt, megtanultam kezelni: még keményebben edzettem, néha talán túl sokat is. Azt éreztem, nincs elég játékpercem, mert volt, hogy a nagycsapattal kellett utaznom, de pályára nem léptem, így az U19-ben sem tudtam játszani. Ezt próbáltam meg pótolni, úgyhogy néha talán túl is edzettem magam. De legalább megtanultam, hogyan maradjak motivált, hogyan tartsam fenn az önbizalmam akkor is, amikor nem vagyok úgy benne a flow-ban, mint mondjuk tavaly, amikor az UEFA Youth League-ben szerepeltem. A lényeg, hogy ilyenkor nem szabad elkeseredni, és az U19-ben ugyanolyan motiváltan kell játszani, mintha már az A csapatban lépnél pályára.

Egyedül próbálta meg mindezt feldolgozni vagy segített a család, esetleg szakember?
Beszélgettem sportpszichológussal is, de a szüleim is sokat segítettek. Próbáltak pozitív energiákat, önbizalmat önteni belém, ami persze nagyon sokat jelentett. Amikor mentem az U19-be játszani, eszembe jutott, hogy miért is csinálom: magamért és a családomért – így máris megtaláltam a motivációt.

A koppenhágai klubnak nincs B csapata az U19 és a felnőtt gárda között. Emiatt nem volt nagy az ugrás?
Biztosan sokkal nagyobb ugrás, mint egy B csapatból menni fel, de szerintem elég jól fel tudtam venni a ritmust. Nem kaptam akkora sokkot, mint az másoktól hallottam. A jövőben azon dolgozom, hogy még inkább megvessem a lábam az első csapatban.

A Köbenhavn bajnok lett idén Dániában és megnyerte a kupát is. Kapott az aranyérmekből?
Igen, és örültem is a csapat sikerének, hiszen az edzéseknek én is részese voltam. Láttam, mennyi munkát tettek bele, mennyire egyben volt a társaság. Az aranyérem pedig újabb motivációt adott: láttam, hogyan néz ki az, amiről gyerekként álmodoztam. A célom átélni mindezt úgy, hogy közben meghatározó játékos vagyok.

Nemrég komoly elismerésben részesült: megkapta a Garnen-emléktrófeát, amit minden évben a Köbenhavn legkiemelkedőbb tehetségeinek ítélnek oda. Ez mennyit jelent?
Nagyon örültem, hogy ezzel is elismerték azt a munkamennyiséget, amit beletettem a labdarúgásba nyolcéves korom óta. Nagyon sok jó focista nyerte már meg korábban ezt a díjat, elég, ha Michael Laudrupra vagy Thomas Delaney-re gondolok. Nagyon nagy megtiszteltetés, hogy én is beleírhattam magam ebbe a történelemkönyvbe.

Ha már Delaney: ha jól tudom a 81-szeres dán válogatott játékos volt a kedvence gyerekkorában. Milyen most vele együtt edzeni?

A legnagyobb tisztelet illeti meg azért a pályafutásért, amit maga mögött tudhat, de az edzéseken nem szeppenhetek meg, ha ellenfélként találkozunk.

Azt is elmondta már korábban, hogy imád nyomás alatt játszani. Minek tulajdonítja ezt?
Szerintem ez több dolog miatt alakult ki bennem. Sok külföldi tornára jártunk kiskoromban, ahol nagyobb klubok ellen játszottunk, így nagyobb nyomást jelentettek, mint egy sima bajnoki. A másik, hogy annál nagyobb nyomás úgysem érhet, mint, amekkorát én magamra rakok, vagy annál, hogy a szüleimnek és saját magamnak is bizonyítsak. 

És azt hogy kezeli, amikor óriási tehetségként definiálják?
Örülök neki, hogy így látnak engem, de nyilván nem gondolkozok rajta túl sokat, az önbizalmamhoz viszont hozzájárul. A legfontosabb persze a magam véleménye, de természetesen meghallgatok másokat is – főleg, ha a sportigazgatóról van szó.

Így van, ezt a Köbenhavn sportigazgatója, Sune Smith-Nielsen mondta Németh Hunorról, akit egyszerűen nemzetközi csúcstehetségnek hívott. Éppen ezért kérdezem: nem próbálták meg a dán válogatottba csábítani?
Én nem tudok róla, de nem is lenne kérdés, ezt már többször is elmondtam. 

Ez nagy öröm hallani! Nemrég beszélgethettem Szoboszlai Dominik gyerekkori barátjával, aki azt mondta róla: már gyerekként annyit dolgozott pluszban, hogy tehetség nélkül is magas szintre jutott volna. Az ön pályafutásában is sokat számít a plusz munka?
Elképesztően sokat! Amennyi órát én még az edzéseken kívül a pályán töltöttem, vagy apukámmal gyakoroltam… – nem is nagyon tudom, hogy lehetett volna-e ennél többet pluszban edzeni. Mindig is az volt a célom, hogy megtegyek mindent, amit lehet. Nyolcévesen még kint tudsz maradni négy-öt órákat is pluszban kapura rúgni, tizennyolc évesen ez már nem megy, mert beáll tőle a lábad. De nincs gond, mással, másként kell kompenzálni. Idén is ezt csináltam, amikor meccshiányosnak éreztem magam. 

Elképesztően céltudatos, le a kalappal! És ilyenkor milyen célok lebegnek a szemei előtt? Kezdjük mondjuk a rövid távúakkal.
Szeretném megállni a helyemet az U21-es válogatottban. Aztán a klubidényre való felkészülés előtti tíznapos szünetet kell kimaxolnom mentálisan, hogy a topon legyek, amikor indul a munka. Ez lesz életem legfontosabb felkészülése: meg kell mutatnom, hogy lehet rám számítani. Amikor elkezdődik az idény, készen kell állnom, akár már a Bajnokok Ligája-selejtezőkre is.

És hosszabb távon? Miről álmodozik?
Az első lépés a bemutatkozás az első csapatban. Ha ez megtörténik, jöhet a második lépés: néhány éven belül meghatározó játékossá szeretnék válni. Az összes korosztálynak voltam a csapatkapitánya, ezt a vezér szerepet a felnőtt bajnokságban is szeretném kivívni. Majd az idő eldönti, hogy ehhez hány év kell, de mindig az volt a célom, hogy a Köbenhavn vezéregyénisége, csapatkapitánya legyek. Emellett nyilván nekem is a legnagyobb álmom, hogy a magyar felnőtt válogatottban is bemutatkozhassak – nyilván azt is nehéz megmondani, hogy erre mikor kerülhet sor. De hiszek benne, hogy ha rendszeresen játszom a klubomban, akkor a válogatott meghívóra is készen állok majd.

Borítókép: Gaston Szerman, FCK Media