Nincs egyetlen ilyen népcsoport sem, amely a diszkrimináció áldozata lett a magyar határokon belül? A történelmi Magyarország területén élő nemzeti kisebbségek? A folyamatosan a társadalom peremére lökött cigányság? A pogromok, majd a holokauszt miatt a zsidóság? A második világháború után elhurcolt németek?
Sőt, akár a többségi nemzeten belül is lenne kivel és mivel szembenéznünk.
A mélyszegénységben, majd kitántorogni hagyott milliók emléke. Az 1919-es vörösterror idején meggyilkoltak és meghurcoltak emléke. Az azt követő fehérterror idején meggyilkoltak és meghurcoltak emléke. A hitük, eszméik, társadalmi csoportba tartozásuk vagy éppen szexuális hovatartozásuk miatt üldözött, honfitársaik által meggyilkoltak és meghurcoltak emléke. Papok, kommunisták, kulákok, homoszexuálisok, forradalmárok és ellenforradalmárok, sárga cipősök és bőrkabátosok – ez az ország évtizedenként termelte ki azokat a bűnöket, amelyekben a többségi társadalom, ha másképp nem, de cinkos hallgatással támogatott egy időről időre változó, de gyakorta elnyomó hatalmat. (És amikor a világháborús ütőkártyát játsszuk ki előszeretettel a németekkel szemben, azt se felejtsük el, hogy abban a sötét korszakban melyik ország volt az összeomló náci birodalom utolsó csatlósa.)”