A mi nyelvünkön, magyarul – Gondolatok Kozma Lajos „metamorphosis Hungariae” életszemléletéről

Kozma Lajos (1884–1948) Kiskorpádon született, Kaposvárhoz közel, egyszerű, kertészeti gazdálkodással foglalkozó zsidó családba. A Kozma nevet később vette fel. Pályája elején grafikusként, bútortervezőként híresült el, csak a harmincas évektől kezdett épületeket tervezni. Főképp villákat, bár ő maga belvárosi bérházakban élte az életét. Egyik híres építménye a barátjának és fontos megrendelőjének, Kner Imre nyomdatulajdonosnak tervezett családi ház Gyomán, amely ma nyomdaipari múzeum. Ugyan hamar átvette korának pezsgő ritmusát, egyetemi karrierje bukással indult. Tisztséget vállalt a Tanácsköztársaság idején, emiatt eltiltották az oktatástól. Csak 1945 után térhetett vissza a katedrára, az iparművészeti tanodából főiskolává alakuló intézmény első igazgatója lett. 

A kor stílusai közül majd mindegyik megérintette. Az impresszionizmus (Matisse tanítványa volt Párizsban), a sajátosan újjáéledő népiesség (a Kós Károly-féle szecesszió és a „Kozma-barokk”), a modernizmus (konstruktivizmus, Bauhaus), valamint az art déco. Építészetben, bútortervezésben, grafikában egyaránt érvényesítette e stílusokat, ha különböző mértékben is. Itt egy pillanatra el kell kalandozni. Ha figyelmesen olvassuk a róla szóló Wikipédia-cikket meg az az alapján írt többit, észrevehetünk egy csalást. Lényegesen több konkrét adatot adnak ezek az írások a pálya indulásáról (1919) és a végéről (1945–1948), mint a kettő közötti csúcsról. Pedig már 1926-ban kifejezte magyarságát és hazafias elköteleződését A magyar tradicióról című írásában. Magyar vonás alatt népművészetünket és kézművességünket, az épített örökséget, a magyaros jellegű román, reneszánsz és barokk stílust értette, amelyben provinciális ízesség, valamint kettős, keleti és nyugati hatás érvényesül. Szerinte 

A tatárjárásban, a törökdúlásban vagy épp a keleti kereskedők áramlásában folyamatos emlékeztetőt látott, hogy honnan érkeztünk. A régiek sematikus másolását azonban vadmagyarkodásnak tartotta, mert szerinte a magyar művészet legfőbb erénye mindig is abban állt, hogy a Nyugat tudásához, új irányzataihoz hozzá tudta igazítani a műveit: „Mint a méh, virágról-virágra, mézet, tiszta zamatát kiszedve a dolgoknak, újraalkottuk őket, de a mi nyelvünkön: magyarul” – írta. 

1932-től szinte minden évben tervezett pavilont a Budapesti nemzetközi vásárra, mely fél évszázadon át, a hetvenes évek végéig jelentős társadalmi eseménynek számított. Elsőként a Magyar Házat, mellyel azt mutatta be, hogy milyennek képzeli a modern falut. Később az idegenforgalomnak csinált pavilont, a Tungsramnak, az Orionnak, a Weissnek és másoknak. Ezek a munkák azt sejtetik, hogy erős személyes kötődése lehetett a világ- háborúk közötti legkiválóbb elithez, a gróf Széchenyi Károlyokhoz, a szociálisan mindig is érzékeny Weissékhez – mint amilyen Weiss Edit volt –, a magyarság megmaradásáért küzdő, állhatatos németellenes körökhöz. Nem lehet véletlen, hogy 1948-ban élete utolsó kiállításának címe Új Csepel, utolsó épületterve pedig a csepeli általános iskola volt. Az alsóbb rétegek szellemi és szociális felemelésén fáradozott, mint annyi elfeledett gróf és báró korábban. Weissék nélkül aligha lett volna az ötezer lakosú Csepelből fél évszázad alatt hatvanezres település. 

Hogy miképp keveredett hajlamain kívül erre a magyaros útra, annak több oka akadt. Tanára és példaképe volt Kovács Margit keramikus édesapja, Kovács Zoltán, továbbá Kós Károly és Lajta Béla, a népies szecesszió nagy mesterei. Ha ehhez hozzávesszük, hogy épp az ő idejében indult meg a tudományos igényű, később világraszóló eredményeket elérő magyar néprajz – gondoljunk csak Bartók Béla és Kodály Zoltán zenei gyűjtésére vagy a mindennapi életet dokumentáló szociográfiákra –, már teljes is a kép. Nem csoda, hogy az általa tervezett könyvborítók, képeslapok, reklámbélyegek, számolócédulák, céges logók és ex libris ábrák dúskálnak a magyaros témákban. Felidézve mitológiát, mesét, népköltészetet, a magyar ember kétkezi munkájának minden ismert, megmaradt gyümölcsét. Bár azt tényleg elismerte, hogy régi nagy építményeinket szinte kivétel nélkül külföldieknek köszönhetjük, azokban is meglátta az egyedülálló magyar vonásokat. 

Reklámjairól alig találni értékelést a digitális világban, pedig azok mutatják meg igazán hitét az amerikai racionalizmusban és dinamizmusban, valamint Európa okosságában és szép- érzékében. Már száz évvel ezelőtt is tudtak mindent a reklámról, amit ma tudni lehet. Amerikai könyvek jelentek meg magyarul, így az ottani statisztikai és pszichológiai kutatások is ismeretesek voltak. Számoltak azzal, hogy a memorizáláshoz bizonyos időközönként ismételni kell a reklámot, de nem túl gyakran, mert az ront a hatékonyságán. Hogy az újságlap mely részére szalad először a tekintet, és hol időzik el akaratlanul tovább (fent, jobbra). Hogy a reklám, szemben a 19. századi hiedelemmel, nem lehet túlzsúfolt, művészieskedő, mert az eltereli a figyelmet, azaz csak a lényegi elemeket tartalmazhatja, amelyekből a vevő gyorsan önmagára és a termék hasznára ismerhet. Legfőképp pedig azt, hogy a reklám elsődleges értelme az áru kelendősége. Persze nem a művészetet akarták száműzni a reklámból, nagyon is kiálltak a sematizmus ellen. A motívumokban, szimbólumokban gazdag népies ábrázolás látszólagos ellentmondásban van ezzel. Kozma viszont úgy tudott plakátot, hirdetést, könyvet készíteni szakmányban, hogy művészi koncepciójából, műve kereskedelmi erejéből sohasem veszített. 

Napjainkban pillanatok alatt gyártható egy plakát vagy szórólap sablonok segítségével, egy szabálya sem sérül az alkalmazott grafikának. A mesterséges intelligenciával néhány perc alatt többféle stílusban lehet logót tervezni. Kérdés, hogy az így felszabaduló Kozma-féle kreativitást mire fogjuk használni.

Nyitókép: Az Orsó utca 43. szám alatti villa az 1930-as években
Fotó: Tér és Forma Magazin