Venezuela elindult a normalitás útján

Az ötödik hét telt el Donald Trump venezuelai beavatkozása óta. Azóta találgatja a külpolitikai elit, hogy mi lesz a senki által nem sajnált Nicolás Maduro eltávolítása után Venezuelából. Történelmi előképekből van elég, hiszen az Egyesült Államok nem most kezdte az ipart, mármint ami a latin-­amerikai rezsimváltásokat illeti. Venezuela lehetséges jövői mind megtörténtek már a múltban: az 1954-es guatemalai beavatkozás katasztrófát hozott, az 1989-es panamai pedig a helyieknek és az USA-nak egyaránt sikeres volt. 

A trumpi recept valamelyest eltér a korábbiaktól. Az eddigi beavatkozások során Washington neki nem tetsző rendszereket döntött meg, vagy épp demokratikusan lezajlott, aztán anti­demokratikusan eltörölt választási eredményeknek szerzett érvényt, most viszont egyik sem történt meg. Maduróékkal eredetileg tárgyalni akartak – ezt a megoldást az azóta a börtön­ipari komplexum vendégszeretetét élvező diktátor megbízhatatlansága és hajthatatlansága ellehetetlenítette. Ami januárban történt, az – mint azóta egyre inkább látszik – nem rezsimváltás volt, hanem a rezsim méretre vágása. Maduro szinte vértelen, rendkívül hatékony elrablásával az USA meggyőző bicepszet villantott a vele addig dacoló venezuelai kommunistáknak, ők pedig be is fejezték a dacolást. A testtartás megváltozását követően heti taktusban jönnek és szépen meg is valósulnak az Egyesült Államok (egyébként egyáltalán nem káros) kérései. Lépésről lépésre szabadulnak a politikai foglyok, köztük két magyar – és február első hetében körvonalazódni látszik az is, hogyan változik meg Venezuela strukturális értelemben még a Maduro egykori alelnöke, Delcy Rodríguez által vezetett, befenyített régi rezsim alatt. 

Míg önök aludtak, Donald Trump visszahozta a klinikai halál állapotából a venezuelai olajipart. Elkészült és átment a caracasi parlamenten az olajtörvény reformja, amely megtöri az állami olajcég, a Petróleos de Vene­zuela S. A. (PDVSA) hegemóniáját a venéz olajiparban. 2007 óta Venezuelában magáncégek csak úgy termelhettek ki olajat, ha vegyesvállalatot alapítottak erre a célra a (nem hatékony, korrupt és a rezsim malacperselyeként szolgáló) PDVSA-val az állami cég minimum 60 százalékos részesedése mellett. Ennek most vége: termelésmegosztási megállapodással magáncégek már a PDVSA nélkül is termelhetnek ki olajat, aki pedig vegyesvállalatot alapít, annak már csak 50 százalékos részesedést kell adnia az állami olajmamutnak. Ezeket a reformokat a Venezuelában maradó és az onnan kivonuló amerikai cégek régóta kérték, most megtörténtek – s ezzel párhuzamosan az amerikaiak feloldották a hazai olajcégek venezuelai működését tiltó szankciókat, illetve a repülőjáratok indítását is lehetővé tették amerikai légitársaságoknak a dél-amerikai országba. 

Ezek mélyreható, valódi reformok, amelyek megvalósulásával Venezue­lának tényleg jobb lesz. Nem az a kérdés, hogy a külföldiek elviszik-e a venezuelai olajat – elvitték eddig is, csak Kuba esetében ingyen, Orosz-­ ország és Kína esetében hiteltörlesztésre, szankciós diszkonttal számolt, nyomott áron –, hanem az, hogy lesz-e végre olyan rendszer, amelyben a venezuelai olajat szankciók nélkül, tisztességes piaci áron, értelmezhető hatásfokkal veszi meg a világ. Az állam és a venezuelaiak is jobban járnak azzal, ha működő kitermelésből szednek sápot, mint a mai helyzettel, amelyben az állam egyszerre próbálja szankciók alatt üzemeltetni és szétlopni az olajkitermelést. Előbbi kevésbé sikerül, utóbbi jobban. 

Venezuela tehát elindult a normalitás útján, vér és az állam eddiginél nagyobb mértékű szétesése nélkül. A mérleg idáig pozitív. A folytatást pedig nagyon várjuk mindannyian, akik utáljuk egyrészt a kommunistákat, másrészt az amerikai demokrácia­export csak szenvedést és káoszt hozó eddigi megnyilvánulásait.

A szerző a Mandiner munkatársa