Mi a különbség a nacionalizmus, a patriotizmus és a konzervativizmus között? Utópia vagy megvalósítható eszmény a keresztény nemzet? Az amerikai konzervatív politikai gondolkodóval a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen tartott előadása után a The Case for the Christian Nationalism című írásáról beszélgettünk, ami 2022-ben az év könyve volt Amerikában.
Fotók: Ficsor Márton
Kelet-Európában a nacionalizmus vegyes érzéseket keltő hívószó. Történelmi okokból negatív felhangja is van, a globalizmus korában pedig pozitív is. Mit jelent a kifejezés egy amerikai számára?
A legtöbb amerikai számára ugyanez a dilemma, én mégis büszkén használom, mert szerintem a Nyugat – az Egyesült Államok és Európa – jelenlegi alapproblémája az, hogy nem képes szeretni és elismerni a saját nemzetét, nemzeteit. A migráció, a külföldi befolyás negatív hatásait úgy lehet kizárni, ha
az államok elfogadják saját identitásukat, nemzetben gondolkodnak, és a hazaszeretet érzését prioritásként kezelik.
A nacionalizmus tehát számomra a hazaszeretetet jelenti, azt, hogy ezen keresztül teszünk a köz érdekeiért, és ezen keresztül határozzuk meg magunkat mint nép.
A patriotizmus kifejezés is ezt jelenti, és annak kevesebb negatív felhangja van. Miért nem azt használja? Van-e egyébként az amerikai szóhasználatban a kettő között lényegi különbség?
Ezt a kérdést rendszeresen megkapom Amerikában. Amerikai kontextusban azonban éppen a patriotizmus kifejezés kapott az elmúlt évtizedekben egy negatív jelentésréteget, ugyanis az Irakba, Afganisztánba küldött katonák használták ezt a szót arra, hogy külföldön a hazájukért harcolnak. Ezzel a szó egy torz értelmet kapott, gyilkosságokkal került összefüggésbe. A patriotizmus kifejezést tehát én is szívesen használnám, de az ekképp már nem azt a jelentést hordozza, amit én meg szeretnék ragadni –
én a nemzetről, a hazáról szeretnék beszélni.
A nacionalizmus nem csak azt jelenti, hogy a hazád címerét viseled egy távoli országban, hanem azt is, hogy szereted a saját népedet, otthonodat, és kész vagy cselekedni a közösség érdekében.
A könyvében a nacionalizmust összefüggésben használja a kereszténységgel. Érdekes párosítás, hiszen a nacionalizmus egy befelé forduló, a saját közösség elsőbbségét hangoztató ideológia; míg a kereszténység egy kifelé nyitó, nemzetek fölötti, szellemi jellegű valóság.
A keresztény nacionalizmus kifejezésben megpróbáltam ezt az ellentmondást kibékíteni, hiszen a kereszténység valóban egy univerzális vallás, míg a nacionalizmus valóban egy szűkebb politikai kategória. A kettő kombinációja azt jelenti, hogy az egy nemzethez tartozó emberek helyesen teszik, ha saját ügyeiket akarják saját szabályaik szerint megoldani, ugyanakkor emellett figyelembe kell venniük egy magasabb célt is, ez pedig nem lehet más, mint az örök élet Krisztusban. A keresztény nacionalizmus tehát azt jelenti, hogy a nemzet keresztény emberekből áll, és így
olyan földi törvényeket, együttélési szabályokat kell alkotnunk magunk számára, amelyek összhangban vannak az isteni célokkal,
a keresztény életvezetési parancsolatokkal. Ekképp a földi törvények is az isteni célok és elvek követésére sarkallják a nemzet tagjait, az állam polgárait.
Miért nem a konzervativizmus kifejezést használja itt? Hiszen ha a keresztények többségének politikai nézeteit vesszük, ők leginkább konzervatív nézeteket vallanak, és ebben benne van a hazaszeretet, az adott nemzethez való tartozás büszkesége is.
Ez a büszkeség nem csak egy passzív állapot, hanem tettekben megnyilvánuló hazaszeretet. Annak felismerése, hogy a hétköznapi életben konkrét emberekkel, a hozzánk közel élőkkel kerülünk kapcsolatba, és ezen emberek alkotják a szorosabb értelemben vett közösségünket, tágabb értelemben pedig a nemzetünket. Ekképp természetes kellene legyen, hogy az ember érzései, indítékai, céljai ebben a közösségben érjenek célt, valósuljanak meg, teljesedjenek ki, nem pedig valamilyen távoli országban, ahol senkit nem ismerünk személyesen. Mindenkivel képesek lehetünk együttérzők lenni, de azt fókuszáltan, valóságosan csak a velünk fizikai közelségben élő emberekkel tudjuk megélni. Persze, ezt nevezhetjük konzervativizmusnak is. Engem nem az érdekel, hogy mi a címke.
Nacionalizmus, patriotizmus, konzervativizmus – a mögöttük rejlő valóságtartalom az esetemben ugyanaz,
és én a nacionalizmus szót választottam, ami szerintem a legjobban adja vissza a jelentést.
Az ön kritikusai szerint a könyvben megfogalmazott ideális állapot az, hogy az etnikumoknak nem kellene keveredniük. Az európai migrációs válság és a muszlim tömegek integrációjának kudarca ebből jelez valamit.
Nem írom azt, hogy nem kellene keveredniük, hiszen az amerikai nemzet is egy keverék: még a fehér amerikaiak is angol, ír, skót, német és további nemzetek leszármazottai. Mégis amerikaiak. Én konkrétan azt írom, hogy
egy nemzetben, társadalomban csak olyan mértékű etnikai keveredésnek szabadna megvalósulnia, amelyről az adott társadalom egyetért.
Olyan jellegű keveredésnek azonban semmiképpen sem, amelyet egy társadalomra annak egyetértése nélkül rákényszerítenek. Szerintem egy nemzet tagjai elsősorban a saját nemzetük iránt tartoznak lojalitással, hazaszeretettel.
De ki tartozik a nemzet ezen belső köréhez, és ki nem? Egy harmadik generációs afroamerikai bent van, egy tavaly érkezett hondurasi menekült kívül? Milyen adottságok alapján dönthető ez el?
Nem a genetikai adottságokon vagy a bőrszínen alapul ez, sokkal inkább azon, hogy egy személy elfogadja-e az adott nemzet, állam közös kulturális szokásait, hagyományait. Az Egyesült Államok esetében ez a kulturális mag egy angol eredetű protestáns hagyomány – vagyis bármilyen etnikai háttérből érkező bevándorló képes lehet a nemzet része lenni, ha a kulturális alapokat a magáévá teszi.
És mi van ebben az esetben egy több generációs fekete muszlimmal?
Ha az alapvető kulturális normákat elfogadja, akkor ő is a közösség integráns része.
Amerikai állampolgár akárki lehet, de az amerikai nemzet része csak az, aki ezt elfogadja.
Vagyis vallásszabadság van, bármilyen vallást lehet követni, de egy a fontos: hogy az amerikai kultúra alapját képező protestáns normákat az egyén elfogadja az együttélés minimumaként?
Így van. Az amerikai társadalom heterogenitása ellenére is évszázadokon át képes volt a békés együttélésre – persze, voltak és vannak is súlyos társadalmi feszültségek. Mégis, történetileg úgy alakult, hogy a protestáns együttélési normák alkotják az amerikai társadalmi rend alapját, és így ehhez kell igazodni.
Az együttélés minimuma tehát valamilyen formában a kulturális kereszténység elvárása?
A kulturális kereszténység nem elvárás és nem is a legfontosabb dolog. Az viszont fontos, hogy egy keresztény nemzet tagjai a keresztény normák alapján tiszteletreméltóan éljenek, még ha nem is hívő keresztények.
A nemzetnek azonban ezen kívül az igazi hitre is útmutatást kell adnia, mert az a felsőbb emberi cél.
Ezt a földi életet le lehet élni morális értelemben értékes módon nem hívőként is, de egyszer mindenki meghal, és ha meghal, ítéletre a Teremtő elé kell majd állnia. Ott pedig az számít majd, hogy ki hitt Jézusban mint Megváltóban – tehát egy keresztény nemzetnek nem csak arra kell törekednie, hogy a keresztény morált megtartsák a polgárai, hanem arra is, hogy lehetőleg minél többen közülük élő hitre jussanak a Megváltóban.
Ezek szerint a kulturális kereszténységnek van értéke, de az korlátozott.
A kulturális normák betartásának önmagában is van értéke. És ezek végeredményben ösztönözhetnek a keresztény hit megismerésére. Egy keresztény erkölcsű társadalmi közegben könnyebb keresztény hívővé válni, mint egy nem keresztény moralitású közegben. A kulturális kereszténységnek tehát önmagában is van értéke, de
az igazi értékét az adhatja, ha annak révén az emberek megnyílhatnak a valódi hit felé.
Az ön által felvázolt ideális társadalom egy másik ideális adottsága az lehetne – állítja ön –, ha az állam élén egy karizmatikus keresztény vezető állna, aki irányt mutatna a közösségnek. A középkorban voltak ilyenek, de többségükben nem járultak hozzá egy jobb keresztény világhoz.
Minden jó dolog rosszá tud válni, minden jó gyümölcs meg tud romolni. A politikai életben azonban szükség van egy nagy formátumú vezetőre, aki megtestesíti a nemzet nagyságát, aki inspirálni tudja a nemzet tagjait. Egyfajta keresztény hercegre gondolok. Számomra az amerikai történelemben eddig George Washington testesítette meg legjobban ezt az eszményt.
Donald Trump képes lehet ilyenné válni? Hiszen négy évvel ezelőtti kampányába sok keresztény vezető beszállt, azt állítva, hogy Trump lehet a keresztény Amerika megmentője.
Valóban sok amerikai keresztény vezető vélekedett így Trumpról. Én nem. Én nem tudom őt egy „keresztény herceg” szerepkörben elképzelni;
azt tudom elképzelni, hogy előkészíti az utat egy valódi nagy karakterű keresztény politikai vezető előtt.
2016-ban Trump olyan dolgokat volt képes a holtpontról kimozdítani, amit korábban nem tudtunk elképzelni, és a keresztény nacionalizmus eszméje is életszerűbb lett az ő elnökségével.
Van még egy dolog: a keresztény állam élén álló keresztény herceg eszméje nincs benne a Bibliában, nincs utalás arra, hogy ilyen társadalmak alakulnak majd ki a kereszténység hatására. Viszont a Szentírás utal egy, a korszakunk végén felemelkedő nagy tehetségű politikusra, aki zsidókat, keresztényeket is meggyőz arról, hogy elhozza a békét. Ő lesz az Antikrisztus. Ilyen összefüggésre nem gondolt?
Annak ellenére, hogy amit ön állít, az igaz, vagyis a Biblia valóban az Antikrisztus felemelkedését prófétálja, mégis, szerintem ez nem zárja ki, hogy egyes keresztény nemzetekben jó keresztény vezetők emelkedjenek ki. Nem látok tehát ellentmondást. Csak azért nem vágni bele valamibe, mert megvan az esélye, hogy a dolog rossz lesz a végén, nem bölcs dolog. Mert ilyen alapon soha nem fogjuk megtudni, hogy valamely kezdeményezés milyen jó irányba is kifuthatta volna magát. Keresztényként a jóban kell reménykednünk, és ennek alapján jóhiszeműen kell cselekednünk. És ugyanilyen alapon
egy keresztény nemzetben jó, ha vannak inspiráló vezetők.
Hogyan nézne ki ez az ideális keresztény nemzet, ha megvalósulhatna?
Először is minden egyes keresztény nemzet más és más lenne, nemzeti karakterisztikájuk szerint. A magyar keresztény állam más lenne, mint az amerikai, hiszen mások a kulturális hagyományaink, más nyelvet beszélünk. De abban hasonlóak lennének, hogy a meghozott törvényeik, az együttélés írott és íratlan szabályai keresztény ihletettségű parancsok lennének.
Ezt az államok fejlődésének bizonyos szintjén megvalósíthatónak érzi, vagy eleve szándékosan egy utópiát írt?
Nem akartam utópiát írni.
Az volt a célom, hogy egy érvrendszert állítsak össze az állami vízió mellé.
Szerintem ezek valódi és helyes eszmék, amelyeket bizonyos mértékig, illetve helytől függően alaposan, máshol csak felületesen át lehetne vinni a gyakorlatba. Természetesen ezt a nemzet-koncepciót nem lehet ráerőszakolni egy államra sem, ezek csupán ötletek egy jobb állami berendezkedés megvalósítására.
„A magyar miniszterelnök jelenléte bizonyítja, hogy erősödünk, és az, ami álomnak tűnt csupán, vagyis a nemzetközi patrióta mozgalom létrehozása, testet öltött” – mondta Salvini.
Vízen járva amúgy is könnyebb telefont dobálni.
Nem kéne ördögtől valónak tekintünk, hogy bizonyos szegmensekben felnézzünk és tanulni akarjunk a Kelettől.
Két út marad az eltévelyedett ember előtt: az egyik Júdásé, a másik pedig Saulé. Drukkolunk, Fletó, a helyes választáshoz. Ungváry Zsolt írása.
Ceglédi Zoltán politológus egy izgalmas tárgyat húzott elő a műsorban, amelyből szerinte megérthető a politikacsinálás valódi íve.
Kritikus lesz a következő két hónap – mutatott rá a Fidesz politikusa.
„Nem fogjuk hagyni, nem élhet vissza a képviselői hatalmával” – üzenték meg a Tisza Párt elnökének.
„Sajnos ez a fegyver kifejezetten az élőerő ellen van, illetve a civil lakosság ellen” – kommentálta a biztonságpolitikai szakértő.
