Korábbi német kancellár: Furcsa, ha azt mondom, remélem, Trump nyer?

Nyitókép: Gerhard Schröder 2024. március 14-én, Hannoverben. (Michael Kappeler/DPA via AFP)

A Die Weltwoche című svájci hetilap nyomtatott kiadásában életútinterjút közölt Gerhard Schröderrel. A volt német szövetségi kancellár a hosszú beszélgetésben felidézte a nehéz gyerekkorát, felemelkedésének, illetve politikusi pályájának legfontosabb állomásait, korábbi döntéseinek hátterét. Nem rejtette véka alá a véleményét Németország jelenlegi legnagyobb problémáival és a „kerékvágásból kitért” világgal kapcsolatban sem. Természeten szóba került az ukrajnai háború és a kínaikkal való egyre fenyegetőbb konfliktus lehetősége is, ezekről szólván leszögezte: 

Az interjú első harmadában a sokak számára ma is „kultikus figurának tekintett”, ellenfelei által is tisztelt Schröder, akinek még Donald Trump láttán sem jut eszébe nyolcvanévesen újra elindulni a német választásokon („ennyi idősen hagyni kell, hogy a fiatalok vegyék át a vezetést”), a gyerek- és fiatalkoráról mesélt. 

Arra a kérdésre, hogy a második világháború után, az „apátlan nemzedék” tagjaként, óriási szegénységben élve mi volt rá a legnagyobb hatással, melegszívű édesanyját említette, „aki soha nem adta fel a reményt”, és mindent megtett azért, hogy a gyermekeinek is jobb élete legyen. Felidézett egy jellemző történetet is, miszerint közel százévesen meghalt édesanyja még idős korában, fia miniszterelnöksége idején is vállalt takarítást, nem azért, mert ebből kellett megélnie, hanem mert „szüksége volt a munkára”. 

Utána a tanulmányairól esett szó, hogyan jutott ösztöndíjjal a jogi egyetemre, majd hogyan lett ebből politikusi pálya. A felemelkedése  a futballal kezdődött, aztán kereskedelmi ügyintéző lett, később egy göttingeni vasáruüzletben dolgozott. Ezután tette le estin az érettségit, végül egy amerikai sorozathős –„a minden bűnözőt kiszabadító Perry Mason miatt” választotta a jogi pályát, és korán egyre aktívabb lett politikai téren is.

Brandt szerinte rendkívül lenyűgöző személyiség volt, különösen a Varsó felé tett gesztusát tartotta nagyra, amikor „a maga különleges, nagyon érzékeny módján bocsánatot kért azért, amit a németek a lengyelekkel tettek”. Akárcsak Schmidtet, őt is magas fokú politikai professzionalizmus és az átgondoltság nagyszerű elegye jellemezte, „ők olyan szociáldemokraták voltak, akik miatt azt lehetett mondani, hogy érdemes küzdeni azért, hogy az ember hozzájuk hasonlóvá váljon”.

Arról az időszakról is megemlékeztek, amikor Schröder „megcsinálta a csodát”, és tizenhat év után leváltotta Helmut Kohlt. A riporter felidézte, hogy a volt szociáldemokrata kancellárt olyan emberként emlegették, aki akár a saját pártja vezetésével is képes volt szembeszállni, ha nem értett egyet a döntéseikkel. 

Példaként az ellene egykor felhozott „Amerika-ellenes” és „Putyin-barát” vádakat említette, amikor annak ellenére, hogy bár a 2001-es terrortámadások után George W. Bush akkori USA-elnöknek „Németország osztatlan szolidaritását” ígérte, mégis nemet mondott a Szaddám Huszein elleni háborúra. Hogy milyen érzés volt németként ezt tenni, a volt kancellár úgy válaszolt, „ez számomra komoly volt. Megvolt a szövetségünk az USA-val, de akadtak nézetkülönbségek is néhány kérdésben, ám miután azt történt velük, ami, teljes lett a szolidaritás. Ők akkoriban is nagyon érzékenyen figyelték a szövetségeseik viselkedését.”

„Putyin akkoriban nagyon fontos volt. Úgy vélte, hogy az Irak elleni támadás helytelen volt, és erről meggyőzte Chiracot. Ez nagyban megkönnyítette az én dolgomat is. Rájöttünk, hogy egy ilyen háborúból semmi jó nem sülhet ki. Szaddám Huszein gonosz diktátor volt, de semmi köze nem volt a szeptember 11-i terrortámadásokhoz. Akkoriban vált világossá ezen döntés nyomában az is, milyen fontos a jó együttműködés Franciaország és Németország között. Ha a francia–német motor akadozik, akkor Európa is rosszul halad. Ráadásul az sem volt kérdés, kié a vezető szerep. Jacques Chirac nagyszerű személyiség volt, aki már akkor is tudta, hogy Németország a fontosabb hatalom.”

Ezután felidézték a Schröder második nagy kancellári döntését, az Agenda 2010 reformprogramot, amely új lendületet hozott a német gazdaságba, majd Németország mostani legnagyobb problémáiról beszéltek.

„Több is van. A migrációs kérdésben újra egyensúlyt kell teremteni azok között, akik jönni akarnak, és azok között, akiket nem kell beengednünk, és ezért vissza kell fordulnunk.

Ennek is közel lehet a szánalomhoz és a rossz lelkiismerethez. Angela Merkel 2015-ben nagyon tisztességesen azt mondta, jöjjön mindenki. (…) Ez lehet, hogy a Bibliában helyes, de az átlagéletben kivitelezhetetlen. Be kell tudni bizonyítani, hogy valaki tényleg jogosult-e a menedékjogra vagy sem. Aztán beszélni kell a tárgyi feltételekről, és össze kell hasonlítani azzal jövedelemmel, amit egy ember egyszerű munkával elérhet. Ha ez nincs egyensúlyban, és vannak olyan pártok, akik tudják, hogy hogyan kell a vákuumot kihasználni, a végeredmény rossz lesz. Veszélybe kerül azon többség – én is közéjük tartozom – akarata, akik a menedékjogot feltétlenül fenn szeretnék tartani; ma ez a helyzet.”

Hogy milyen tanácsot adna pártársainak az az AfD-vel való bánásmódban, a politikus úgy felelt, meg tudja érteni azokat, akik nem akarnak koalíciót kötni, de a demokrácia szabályai szerint kell minden esetben eljárni. Sahra Wagenknechtről nem gondolja, hogy kommunista volna, Olof Scholz számára pedig az a tanácsa, hogy továbbra is közvetlenül a gazdaságról beszéljen, ahogy teszi is, akkor nem lehet kritizálni.

„De mindenekelőtt a politikának azt kell közvetíteni, hogy csak az a társadalom létezhet jól, amelyikben mindenki, aki tud, mert nem túl beteg, fiatal vagy öreg, képes gondoskodni magáról és a családjáról. És csak ha ez utóbbi nem működik, akkor kell a jóléti államnak közbeavatkoznia. Nem szabad hagyni, hogy ez az egyensúly megcsússzon, különben sokan felteszik maguknak a kérdést: miért menjünk dolgozni, ha a szociális segélyen élőknek nem sokkal rosszabb a sora? Mindenki önmagáért felelős ebben a kérdésben.”

Schröder arról is beszélt, hogy a második világháború alatti német történelmi kudarc és bűntudat kapcsán világossá kellett tenni, hogy mindent megtesznek ennek jóvátételére. Németként ezzel foglalkozni kell, nem csak „a közvetlenül bűnös” generációknak, hanem a jövő nemzedékeinek is. Az országoknak különleges felelősségük van azzal kapcsolatban, hogy soha ne történjenek meg ilyen dolgok többé a világban. 

Ezzel kapcsolatban az orosz–ukrán háború kapcsán Schröder hangsúlyozta, hogy az annak idején Oroszországgal, illetve Putyinnal ápolt jó viszonya ellenére egyáltalán nem tartozik azok közé, akik úgy vélik, „az Oroszországból Ukrajna ellen indított háború  valahol igazolható. Tudok a háború előtt fennálló konfliktusokról, amelyekben sokan nem ártatlanok. És azt is tudom, hogy más lehetőség is történhettek volna. 

Ukrajnát szerinte abban kell támogatni, hogy a területét képes legyen megvédeni, a háború befejezésével kapcsolatban pedig az a véleménye, hogy ez ügyben nem szabad az amerikaiakra vagy a kínaiakra hagyatkozni, miközben Oroszországban senki sem hiszi el, hogy az ország kapitulációja lehetséges lenne, illetve hogy az ENSZ ezt kikényszeríthetné. 

„Ukrajna támogatása mellett minden lehetőséget ki kell használnunk annak a felhívásnak a hangoztatására, hogy véget kell vetni ennek a háborúnak. Pláne, mert a háború legfőbb vesztese Ukrajna, és tágabb értelemben egész Európa.”

Schröder úgy vélekedett, hogy a konfliktus lezárásának legjobb módja az Amerikával és Oroszországgal folytatott párbeszéd, vagyis Németországnak és Franciaországnak elsődleges fontossággal kell megvitatni ezt a kérdést, hogy aztán meggyőzhessenek egy új amerikai elnököt a politika szükségességéről – Kínából nem valószínű ilyen kezdeményezés.

Az interjúban Orbán Viktort is említették mint Donald Trumpnak hű európai szövetségesét,

A nukleáris eszkalációról úgy vélekedett, ez nagyobb veszély, mint amennyire a közvélemény jelenleg érzékeli.

„Tekintettel a történelmünkre, tegyük fel a kérdést: hogyan vezethetnek a hatalmas konfliktusok még masszívabb konfliktusokhoz? A hatalmak ütközésekor felrobbanhat-e a világ? Muszáj minden erőfeszítést megtennünk az ilyen konfliktusok korai szakaszában történő elfojtására. Kicsit furcsán hangzik, ha most úgy fogalmazok, remélem, Trump nyer. De oké, talán az is megoldás.”