Ukrajna időt nyer nekünk – használjuk okosan

"Oroszország ukrajnai háborújának korai heteiben rövid ideig lehetőségként merült fel, hogy a „Régi Nyugat” öntelt, arrogáns és kapzsi országai valóban ráébredtek az Oroszország jelentette veszélyre; úgy tűnt, hogy készen állnak meghozni azokat a döntéseket és áldozatokat, amelyek ahhoz szükségesek, hogy dacolni lehessen azzal.

Többé ilyenről nem beszélhetünk. Ennek egyik jele, hogy egyre több hang követeli azt, hogy Ukrajna adjon engedményeket a háború lezárása érdekében. Olaszország „béketerve” bizonyára nem az utolsó ebben a sorban (…). További példa, hogy egyre több európai ország (szintén Olaszország, Ausztria, és legfőképpen Magyarország) küzd azért, hogy orosz energiahordozókat kössön le magának. De ne felejtsük el Németország szolipszista és sekélyes filozofálgatását arra vonatkozóan, hogy vajon „lehet-e erőszakra erőszakkal válaszolni”.

Minden fejlemény közül a legaggasztóbb azonban az, hogy már most, a következő hónapban esedékes madridi NATO-csúcsra való felkészülés során hígulni [látszik az álláspont]. Mindössze néhány hét telt el azóta, hogy a szövetség új álláspontra helyezkedik a balti frontvonallal kapcsolatban. 

(…)

Észtország, Lettország és Litvánia valódi védelme kemény dolog. Ehhez az egyes NATO-országoknak jelentős számú katonát kellene küldenie a térségbe, ezek a katonák ott tartózkodnának, lehetőség szerint állandó jelleggel (…) – ez adná a gerincét mindennek. Ehhez üzemanyag, lőszer és alkatrészek felhalmozására van szükség. A jelenlegi légirendészeti megközelítés helyébe valódi légvédelem kellene hogy lépjen, olyan drága fegyverek hadrendbe állításával, amelyeket Észtország, Lettország és Litvánia egymagukban képtelenek kifizetni.

Mindez teljesíthetőnek látszik. Csakhogy mindehhez pénzre és politikai akaratra van szükség. Valakinek katonákat is kell adnia. Valakinek fizetnie kell. Ez a valaki általában az Egyesült Államok. Az európaiak évtizedeken keresztül hagyatkoztak erre. Csakhogy a lejmolás veszélyes. Rövid távon is próbára teszi az amerikaiak türelmét, egyszersmind katasztrófával fenyeget, ha a politikai prioritások változnak Washingtonban.

(…)

Miért ne hagyjuk a regionális védelmet Svédországra és Finnországra, ha NATO-taggá válnak? Egy „Lengyelországnyi” területtel és az északi országok vagyonával az Egyesült Államok (és az Egyesült Királyság) szerepét jócskán csökkenteni lehetne.
Minél kevesebbet tud valaki erről a régióról, ez annál vonzóbb megoldásnak mutatkozhat. Való igaz, hogy Svédország és Finnország ütőképes légierővel rendelkezik. Ez alapvető jelentőséggel bír majd a NATO-nak a balti régióra vonatkozó tengeri stratégiája kapcsán. Csakhogy a régió legsérülékenyebb pontja a Suwałki-Alytus-folyosó: egy szűk nyélnyi földterület, amely Litvániát Lengyelországgal összeköti. Egyik oldalról a keményen militarizált Kalinyingrád, második oldalról pedig a Kreml proxy országa, Fehéroroszország védi. Ha ezt a földnyakat elvágják, a balti országok komoly bajba kerülnek.

(…)

Ukrajna végjátéka még mindig nem látszik. Az azonban – attól tartok – már most kijelenthető, hogy az Oroszország és vonakodó kelletlen ellenfelei közötti játszma következő fordulója a Baltikumban játszódik majd le. Ennek a viadalnak a szabályait épp most írják. Ha kérhetem, vastag, fekete betűkkel tegyék ezt.”