Csak nekünk kínai? – Francesco Sisci a Várkert Bazárban

A külcsínben nem lehetett hibát találni. Jól világított színpad, molinók, rajtuk egyrészt az est sztárjának neve – Francesco Sisci –, másrészt Eötvös József. Az egykori magyar bárót választotta ugyanis a szerda este induló sorozat névadójául a Schmidt Mária-féle intézet. 

 

Bemelegítőként le is vetítettek egy kisfilmet Eötvösről. Remek kis imidzs-film, amely nem túl hosszú, lényegre törő és világkontextusba helyezi a mi bárónkat – úgy is, mint „a magyar Tocqueville”-t. „Míveltség nélkül a legszebb alkotmány holt betűnél egyéb soha nem lesz” – írta ugye Eötvös, s e gondolat szépen meg is ágyazott Schmidt Mária beköszöntő beszédének. A lényeg ugyanez volt: azért indítják az Eötvös-előadásokat, hogy jobban tudjunk tájékozódni a világban, hogy ismerjük és ne féljünk tőle. Ezért hívnak akár messzi földről is hiteles és okos figurákat. 

 

Nem sokkal később Gulyás Gergely lépett a színpadra: nem messzi földről érkezett, de hiteles is volt meg okos is. A beszéde mindenképp. Gulyás nem állt bele a keleti nyitás külgazdaságos, szemléltető dicsőítésébe (bár igény nyilván lett volna rá): miután elsorolta a hatalmas ország példátlan felemelkedésének és fejlődésének adatait, arról is beszélt, hogy az éremnek két oldala van. Arról, hogy nem feledkezhetünk meg a Tienanmen térről, a tibetiekről és a tízmilliónyi, hite miatt üldözött keresztényről sem. 

 

És már jött is az est sztárvendége, a Pekingi Egyetem olasz származású professzora, Francesco Sisci. Olyan messziről jött, amekkora csalódást okozott. Sisci Pekingben él a nyolcvanas évek vége óta, a kínai állami tévé állandó szereplője, az Asian Times-ban rovata van, tehát igazán bennfentes lehet, ehhez képest kizárólag közhelyeket pufogtatott Kínáról. Messziről indított, a Nyugat-Római Birodalom bukásától, aztán összefüggéstelenül ugrott ezer évet a Kelet-Római Birodalom bukásáig, majd újabb ötszáz évet szökellt a mába. Az est kérdésére és a rendezvény címére (Merre tart Kína?) ekkor megadta a választ. Nyugatra. Kína nyugatosodik. Sisci mindezt netről letöltött képeket illusztrálta, „előtte-utána”-stílusban. Ilyen volt Peking 1988-ban és ilyen ma. Nem fogják elhinni: akkor lapos, szürke város volt, ma meg süt a nap, kék az ég és a felhőket nyolcvanemeletes épületek karcolják! A képekről az is kiderült, hogy másképp öltözködnek a kínaiak, mint 25 éve. A nők még a hajukat is másképp hordják! Sőt, akkor nem volt modern fűtés, ma meg van! Őrület!

 

A politikáról, a vidéki Kínáról, a társadalmi folyamatokról nem tudtunk meg semmit. Talán az előadó is érezte, hogy alibizik, úgyhogy viccesnek szánt közbevetésekkel próbálta oldani a feszültségteljes unalmat. Amikor arról beszélt, hogy Kína európai szemmel egzotikus, hozzátette: nem erotikus! Egzotikus! Bár ne tette volna hozzá. Az viszont érdekes gondolat volt, hogy a Nyugaton egyedül az évszázadokra tervező katolikus egyház tesz erőfeszítéseket, hogy értse Kínát és felkészüljön az általa meghatározott új világra – ezt a megfigyelését azonban Sisci semmivel nem támasztotta alá. Ahogy a többit sem. 

 

Sisci szűk tanulmány méretű könyvében bizonyára sokkal több és érdekesebb meglátás is olvasható. Biztosan vannak benne komolyan vehető, alátámasztott érvrendszerek is, ha már egyszer kiadták azt most magyarul is. Nem volt még érkezésünk elolvasni.

 

A közönség általunk megkérdezett tagjai egyébként kortól, nemtől, beosztástól függetlenül ugyanígy vélekedtek Sisci előadásáról. Schmidt Mária viszont elégedett volt. A főigazgató szerint a professzor a lényeget elmondta, kontextusba helyezte a Kína-problémát – azt, hogy nekünk itt, a Nyugaton fogalmunk nincs, mi készülődik, a nyugatosodni vágyó kínaiak ugyanis teljesen felforgathatják ma ismert világunkat.

 

Ha Sisci is olyan lényegre törően és érthetően tudna fogalmazni, mint Schmidt, még jó is lehetett volna az előadása. Így nem volt az. Az Eötvös-sorozat viszont még bőven érdekes lehet. Ha az előadók valóban felkészülnek, ha a tematika fókuszát szűkebbre húzzák, a kezdeményezésből akár egy politikai-gazdasági-társadalmi Mindentudás Egyeteme is kinőhet. 

 

Ennek fogunk drukkolni.

 

Fotó: XXI. Század Intézet.