Kudarcot vallottak az elitek – Stephen J. Perkins a Mandinernek

Stephen J. Perkins Oxfordban végzett gazdasági szakember. Karrierjét az áramszolgáltató szektorban kezdte, a National Powerben töltött be igazgatói pozíciót. Foglalkozott privatizációval, beruházásokkal, cégvásárlásokkal, majd tanácsadói pozíciókat is betöltött start-up vállalatoknál. Most a tudományos életben dolgozik a gazdasági és üzleti oktatás területén, a vállalatirányításra, menedzsmentre koncentrálva. Perkins a Mathias Corvinus Collegium oktatójaként érkezett Budapestre.

***

Több évtizede dolgozik a vállalatigazgatásban. Többször is kifejtette már, mi tesz valakit jó vezetővé egy cégen belül: a jó vezető az, aki hallgat a tanácsokra és olyan emberekkel veszi körül magát, akik jobbak, mint ő maga. Alkalmazható ez az elv a politikára is?

Úgy gondolom, igen. Hiszen vannak átfedések a politika és az üzleti világ között: az utóbbi nagyrészt versengésen alapszik, no és a modern politika is arról szól, hogy a politikusok megpróbálnak egymás fölé kerekedni. Ritkán fordul elő, hogy politikai vezetők feláldozzanak egy pártpolitikai pozíciót a közösség érdekeiért, annak ellenére, hogy folyamatosan a „nemzeti érdekről” beszélnek. Választóként viszont erre is fel kell készülnünk: mérlegelnünk a rendelkezésre álló információk alapján, mielőtt egy vezetőre adjuk le a voksunkat.

Másrészt viszont a politikai pártok nagyrészt nem mások, mint érdekkoalíciók. Politikai vezetőkre pedig azért van szükségünk, hogy azok összekössék ezeket az érdekkoalíciókat. És ezen a ponton az üzleti élet világa erősen eltér a politika világától:

Jelenleg a politika „nyerteseinek” a karizmatikus politikusok tűnnek – nem a kétezres évek technokratáinak áll már a zászló.

A modern politikában már úgy tűnik, valami „extrára” van szükség – ez hozta el a karizmatikus vezetők világát. Bár ez a vezetési forma néha hasznos tud lenni, olykor borzalmas következményekkel jár. A karizma nagyon könnyen az elnyomás egy formájává alakulhat. A legalapvetőbb dolog viszont mind a modern politika, mind az üzlet világában az, hogy hallgass többet, mint amennyit beszélsz, és vedd körbe magad olyanokkal, akik olyan készségeket hoznak be, amikkel te, mint vezető nem rendelkezel.

Beszélhetünk egyáltalán „modern politikáról” mint egészről? Hiszen azt látjuk, hogy már üzletemberek is válhatnak politikusokká, mint Donald Trump. Szóval vannak kapcsolódások az üzlet és a politika világa között?

Az, hogy egy magát „dealmaker”-ként pozicionáló üzletember mára az Egyesült Államok elnökévé válhatott, még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy kapcsolat állna fenn a politika és az üzleti élet világa között. A Trump-jelenség oka, hogy a hagyományos politikai elitek kudarcot vallottak, ezért a „szokatlan politika” világát éljük. Ez vezetett ahhoz, hogy az addig politikafüggetlen személyek is politikai pozícióban találhatták magukat.

Nem mondom, hogy ez ne lehetne összefüggésben az adott személy képességeivel,

Ők tehetnek arról, hogy a közvélemény végül úgy döntött: egy addig járatlan személyt választanak meg vezetőnek. De itt nem csupán Donald Trumpról van szó – Emmanuel Macron is beleillik a képbe: pártja, az En Marche! mindössze egy év alatt nőtte ki magát kormányzóképes erővé – ez a szokatlan politika világa!

Tehát egyazon folyamat tette elnökké Emmanuel Macront és Donald Trumpot?

...és persze a Brexit-népszavazáshoz is ez vezetett. A politika iránt nem érdeklődő polgárok többsége sokszor még akkor is hajlandó támogatni vezetőit, ha elégedetlen a vezetéssel és a döntésekkel, amelyeket a vezetés a nevében hoz. De ha a közvélemény olyan folyamatokat lát, melytől erőtlennek és idegennek érezheti magát a saját földjén, könnyen lehet, hogy olyan embereket juttat pozícióba, akik másféleképp viszonyulnak az „elit” fogalmához.

A tradicionális politikai elit Nagy-Britanniában viszont még mindig fennáll: a Konzervatívok és a Munkáspárt kettősével fennmaradt a klasszikus kétpártrendszer, harmadik erőként pedig ott vannak a Liberális Demokraták. Ezzel szemben az alternatív elitet jelképező UKIP a Brexit-referendum után összeomlott. Valóban beszélhetünk az elitek bukásáról az Egyesült Királyságban?

Kétségkívül. Az ön állításaival például az UKIP tudna vitatkozni, hiszen ők tökéletesen sikeresek voltak: „nyertek” a Brexit-népszavazáson, a 2013-as európai parlamenti választásokon pedig egyenesen ők voltak a legnagyobb párt. És bár a júniusi brit választásokon valóban összeomlottak, de a céljukat voltaképpen elérték. Nigel Farage nemrég arról beszélt: lehet, hogy legutóbb nem voltak sikeresek a választásokon…de egyáltalán ki volt sikeres azon a választáson?

Ha pedig a Brexit rosszul sül el, az UKIP visszajöhet, mert a választók úgy fogják érezni, hogy figyelmen kívül hagyták őket. De valóban érdekes, hogyha a választási eredményeket nézzük, a tradicionális brit kétpártrendszer fennmaradt, a háttérben viszont új folyamatok vannak kibontakozóban. Van egy populista ellenzék a Munkáspárt részéről – amely nagy figyelmet kapott a fiatalok körében...

Tehát hívhatjuk Jeremy Corbynt populistának?

De még mennyire! Corbyn egyszerre vált „rocksztár-politikussá” és „mindenki kedvenc nagypapájává” – mindezt egy hihetetlenül populista programmal. Tandíjak? Töröljük el őket! Lakhatás? Biztosítsuk mindenkinek! Ha az ellenzék vezérének ennyire határozott véleménye van a társadalom alakulásáról, az vonzóvá teszi őt a fiatalabb választók számára, nagyon nehéz helyzetet teremtve a kormánypárt soraiban ülők számára.

Mit hozhat maga után ez a Corbyn-hatás az elitek számára?

Az elitek sorra váltják egymást, a vezetők viszont túlzottan magukat kényelmes helyzetükbe. Kicsit olyanok ők, mint a békák és a forró víz analógiája. Ha békákat rakunk egy tál vízbe, majd a vizet fokozatosan melegíteni kezdjük alattuk, a békák nem fognak kiugrani, inkább felforralják magukat. Ha a világ elitjeit nézzük, rengeteg ilyen „békát” találunk.

Inkább hagyják magukat felforralni, mintsem hogy változtassanak?

Ez nem arról szól, hogy inkább hagyják magukat, hanem arról, hogy egyszerűen nem észlelik a változást. Nem veszik észre, hogy a Westminster és Washington buborékja mögötti az valódi világban az emberek nemcsak adminisztratív, hanem tényleges politikai problémákat látnak.

Még csak nem is gondolkoznak azon, hogy változtassanak!

Vissza Corbynra. Ön, mint aki a nyolcvanas években Thatcher alatt dolgozott az energiaszektor privatizációján, mit szól ahhoz, hogy a brit Munkáspárt államosítási elképzelései ennyire népszerűvé válhattak 2017-ben?

Érthető reakció, mivel egyes szolgáltatásokat egyszerűen a jelenlegi rendszerben nem érnek el az emberek: az elitet akarják megbüntetni, amiért ezt megengedte. Az embereknek viszont rövid a memóriája, nem emlékeznek rá, hogy amikor például a vasút az állam kezében volt, nem kínált olyan rugalmasságot és sokkal kevesebb ember vette igénybe, mint ma. Nem tehetünk úgy, mintha visszaforgathatnánk az idő kerekét. Mint mondtam, persze jól hangzik az államosítás: főleg, ha egy frusztrált, szenvedő közvélemény előtt akarjuk azt eladni.

Tehát a szabadversenyes kapitalizmus szülőföldjén olyan mértékű a frusztráció, hogy az államosítás már egy vonzó szólam lehet. Miért?

A 2008-as világgazdasági válság után az emberek nagy mozgásteret adtak kormányaiknak, miután azok azt ígérték, megoldják a krízishelyzetet. A kormányok viszont nem tartották be ezen ígéretüket. Nézzük meg például a Brexitet: az elit hagyta, hogy a helyzet ilyen rosszra forduljon, majd ezt kombinálta egy referendummal, melyben az emberek alapvető dolgokról hozhattak döntést, arrogánsan arra számítva, hogy majd úgyis támogatni fogják. Ezek után ne csodálkozzanak, ha nem azt az eredményt kapták, mint amire számítottak!

De erről Edmund Burke politikai filozófus már jó kétszáz éve is beszélt: ha parlamenti képviselőként folyton visszamész a választókerületedbe kérdezgetni az embereket a döntéseidről, joggal merülhet fel bennük, hogy voltaképpen miért is téged választottak meg? Nem lehet azt mutatni a választóknak, hogy feladtad a vezetést, mert így könnyen a vízben forró békák közé kerülhetsz. Ha az elit hibát hibára halmoz és nem hoz valódi döntéseket hozó vezetést, az feldühíti az embereket.

Tehát az elitek nem voltak képesek valódi döntéseket hozni – de ez az Európai Unióra is érvényes? Az EU-val, mint intézménnyel volt a probléma, vagy az uniós elittel?

Lássuk be, az Európai Uniót is az elit működteti. Maguknak a tagállamoknak is váratlan volt az a változás, ami az EU-t érte: amikor a hetvenes években Nagy-Britannia belépett, az nagyrészt egy gazdasági együttműködésen alapuló szervezet volt.

Ennek ellenére nem hiszem, hogy a Brexit-referendumon a britek valóban meg akarták büntetni az elitet, csupán nem tudták másképp megfogalmazni a dühüket. És ha a politikusok – egy referendum útján – megteremtik a lehetőséget a kilépésre, akkor a társadalom az integrációpártiak és a Brexit-pártiak között óhatatlanul kettéválik.

Akkor az EU túlságosan is centralizált szervezet lenne, ami elszakadt az emberek mindennapi problémáitól. De azt láthatjuk, hogy Jean-Claude Juncker csak még több hatalmat akar adni az EU kezébe – például egy új, közös gazdasági miniszteri tisztség létrehozásával.

A probléma az, hogy az integrációpárti uniós döntéshozók nem tudták meggyőzni a polgárokat arról, hogy a még szorosabb uniós együttműködés valóban helyes döntés lenne. Ráadásul hiába lehetnek elégedetlenek az emberek az uniós elittel, azt a helyi választásoktól eltérően nem tudják elmozdítani a helyéről. Egyszerűen nem bíznak a politikai döntéshozókban, pedig a vezetés lényege, hogy a vezető réteg élvezze az irányított tömegek bizalmát. Nem csoda, hogy Magyarország és Lengyelország is egyre gyakrabban fogalmazza meg aggályait az Unióval kapcsolatban, amikor azt mondják: „Álljunk csak meg! Mikor tagállamok lettünk, azt ígérték, ez az egyenlők uniója lesz!”