Goncourt-díjas erkölcsmasszázs

„Ez egy szomorú lemez. Minek csinálnak ilyen lemezeket?” Miles Davis horkant fel így, mikor a Downbeat magazin híres Blindfold Test rovatában értékelnie kellett egy amúgy remek pályatársa némiképp lakossági stílusú felvételét. Nos, a francia Éric Vuillard Goncourt-díjjal elismert, magyarul nemrégiben kiadott regénye, a Napi­rend szomorú regény. Van viszont egy erénye ennek az alig százoldalas könyvnek: emlékeztet arra, hogy a tisztességes, hiteles művészetkritikának ma ezt a davisi kérdést kell újra meg újra feltennie. Minthogy a kultúrdömping termékeinek jelentős része nem valós művészi intencióval, hanem álművészi ürügyek mentén születik, nem szorítkozhat e művek szorosan vett elemzésére, hanem elsősorban azt kell feltárnia, milyen kényszerek, dogmák, közvélekedések, divatok hívják életre – és viszik sikerre – a kultúrselejtet. Az igazi művészet megértéséhez nem visz közel a miliőelmélet. A pszeudoművészet és az antiművészet megértésében csak ez segít.

Vuillard regénye a náci hatalomátvételtől a müncheni egyezményig tartó időszakot dolgozza fel, főként az anschluss körülményeire fókuszálva. Feldolgozás? Túloztunk: egy igényesebben megszerkesztett Wikipédia-szócikkből hozzájutunk annyi információhoz, amennyit a francia író gereblyézett össze. Noha a Napirend megtörtént eseményeket sorakoztat, történelmi dokumentumregényként tehát nem áll meg a lábán, nem mutat be új tényeket, nem tár fel eddig nem ismert összefüggéseket és indítékokat. Így viszont rejtély, miként – miért – kellene olvasnunk a könyvet. Hiszen Vuillard arra se veszi a fáradságot, hogy 
a nyelvi-költői megformálás eszközeivel lényegítse át az anyagot. A néhány óvatos kísérlet, amely elemelné a szöveget, kínosan semmitmondó, mint ez a részlet: „A test az élvezet eszköze. Adolf Hitler teste eszeveszetten izeg-mozog. Merev, mint egy robot, és maró, mint egy köpés.”