Cselekedni kell, nem aggódni!

Mire elég a kultúrpolitikában az előttünk álló két esztendő? Joggal teszik fel a kérdést a kormányzó pártok munkáját támogató értelmiségiek, különösen azok, akik attól tartanak, hogy 2022 után nem marad a politikai közösségünk kezében a kormányrúd. Akik szerint – a polgári oldal intézményrendszerének stabilizálása, anyagi biztonsága jegyében – sok olyan dolgot kell megvalósítani, amire a mögöttünk hagyott két és fél ciklusban nem volt elég erő és figyelem. Erő és figyelem, mert forrás egyre nagyobb mértékben állt rendelkezésre a kulturális kormányzat és a mecenatúra-rendszer számára.

A leghangosabb bírálók olyan dolgokat is számonkérnek a kultúrpolitikánkon, ami nem a mi kompetenciánk: a jó, a közönség – olvasók, nézők, mozi- és színházlátogató, könyvtárba, múzeumba járó emberek – által szeretett, megbecsült művek megalkotása nem politikusi feladat. Miként a kormányzati többség által világra hozott vagy jobb pozícióhoz segített intézmények (kutatóintézetek, kulturális szervezetek, Magyar Művészeti Akadémia stb.) tudományos és művészeti munkája, érdekérvényesítő képessége, a hazai és nemzetközi nyilvánosságban betöltött szerepe sem a politikusok tehetségén vagy tehetségtelenségén múlik. Még a baráti bírálóink között is vannak olyanok, akik a 2010 utáni ciklusok alapvető, jelentős szellemi és anyagi forrásokat lekötő feladatainak a fontossági sorrendjét, politikai-hatalmi logikáját figyelmen kívül hagyják.

Pedig teljes joggal haladtunk előre: az első ciklusban megalkottuk és megszilárdítottuk az új alkotmányos rendszer, a nemzet békés újraegyesítésének kereteit, valamint megteremtettük a gazdasági-politikai szuverenitás megerősítésének feltételeit (alaptörvény, állampolgárság kiterjesztése a határon túli magyarokra, bankadó, IMF-hitelek visszafizetése, stratégiai jelentőségű, korábban privatizált vállalatok visszaszerzése stb.). A második ciklusban a gazdaság megerősítése, a pénzügyi rendszer stabilitásának növelése, a magyar tulajdonban levő vállalatok határainkon túli terjeszkedésének segítése volt a cél, ami kiegészült egy előre nem tervezett világjelenség ránk szakadt negatív következményeinek gyakorlati és európai szintű politikai kezelésével: a migránskrízis elleni védekezés szükségességével. A harmadik ciklusban rész-ben a külpolitikában, az uniós, a posztszovjet térségben, valamint a keleti nyitás következtében a Távol-Keleten meglevő politikai és gazdasági szerepünk súlyának a további növelése is reális célként fogalmazódott meg.