Magyar évek

Lejegyezve: egy magyar kisváros egyik utcájában. Történik: az elmúlt negyven év minden áldott napján.

Tudod, Gellért, mostanában gondoltam bele, hogy mennyire megváltozott az utcánk a negyven év alatt. Amikor idejöttünk, szántóföld volt az egész terület, aztán a hetvenes évek vége felé néhány év alatt beépült minden telek. Van vagy ötven-ötven ház az utca két oldalán, mindegyiket fiatal házaspárok építették annak idején. Aztán telni kezdtek az évek.

Először is jöttek a gyerekek: zsongott az egész utca, ahogy mentek sétálni, vitték őket óvodába és iskolába. Jó érzés volt látni azt a rengeteg gyereket. Aztán felcseperedtek, és amint kijárták az általános iskolát, mindannyiuknak egytől egyig máshová kellett menni, hogy folytassák a tanulást. Akár gimnáziumba mentek, akár ipari tanulónak, el kellett menniük a járási központba vagy a megyeszékhelyre, más, nagyobb városokba. Akik gimnazisták lettek, azok közül sokan mentek tovább Budapestre egyetemre, főiskolára – de ide, haza? Senki. Alig-alig tért vissza valaki az itt felnövő gyerekek közül, legfeljebb néhányan az ipari iskolákból. És nemhogy tízből egy, talán csak húszból, ha egy a hosszú évek során. Mert nem volt munkalehetőség. Egy-egy villanyszerelőnek, festőnek jutott legfeljebb.  A diplomásoknak – mérnökök, közgazdászok is lettek az itteni gyerekekből – nem jutott helyben munka. Még egy pedagógus se jött vissza közülük ide. Fel kellett számolniuk az itteni gyökereiket, hogy valahol máshol alapozzák meg az életüket.

És itt maradt a szülők nemzedéke. Akik sorban elkezdtek meghalni. Főleg a férfiak. Száz ház van az utcában: amelyikben még laknak, azokban alig maradt férfi. Egy-kettő a hatvan fölötti nemzedékből, de alattuk senki. Nincsenek ötvenesek, negyvenesek, harmincasok, huszonévesek, tizenévesek se. Az idősebbek meghaltak, a fiatalabbak elmentek más városba vagy külföldre Skóciától Ausztráliáig.