„Ebben a konkrét nyelvi ütközetben tehát, legalábbis Magyarországon, a jobboldal áll nyerésre. Vannak olyan szavak, amelyeket sikerült magabiztosan uralnia, ilyen például a nemzet vagy a család. A baloldal ismételt kísérleteket tesz e két szó pozitív csengésének koptatására, de ezek a kísérletek meglehetősen erőtlenek, ráadásul majdnem lehetetlenné teszik, hogy a baloldal később legalább részben önmagához kapcsolja őket. Legújabban a »keresztény« kifejezést kezdték a jobboldal ellen fordítani, a kudarcot vallott »igazi konzervatív« mintájára az »igazi keresztény« fogalmat próbálják bevezetni, és ezáltal a szót elragadni a jobboldaltól – eddig csekély eredménnyel. A baloldal nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy a különféle jobboldali pártokat »szélsőjobboldali« jelzővel illesse, ezzel negatív összefüggésbe helyezze, ám ez a törekvés nagyon átlátszó, ezért éppúgy nem hatékony, mint a jobboldal időnkénti halvány kísérletei a »szélsőbal«” kifejezés használatára.
Vannak azonban olyan nyelvi hódítások is, amelyeket a jobboldal egyelőre nem is érzékel, így nem tudja, hogy szembe kellene szállnia vele. Az utóbbi ötven évben a baloldal legnagyobb, történelmi léptékű nyelvi hódítása a »liberalizmus« szó birtokbavétele volt az egész nyugati világban. Szinte a teljes európai politikai színtér, a szélsőbaltól a szélsőjobbig ellenvetés nélkül tudomásul vette, hogy a liberalizmus, annak minden pozitív tartalmával és másodlagos jelentésével, nyelvi holdudvarával együtt a baloldalé. Ez ügyben a jobboldalban együttműködő partnerre talált, amely belement a csapdába, a liberalizmus kifejezést elrúgta magától, sokszor egyenesen szitokszóként használja, amivel még jobban a baloldalhoz köti.