Panelország – Kádár után V.

2019. július 6. 08:01

Jerez Julio
Mandiner

Panel. Sokak által lesajnált, sokak által dicsőített háztípus. Virágkorában megváltás volt a lakhatási válsággal küszködő magyar településeknek, a jelenben inkább egy szeretve utált nyűg, míg a jövőben egy hatalmas probléma forrása lesz. Mégis, amíg milliók laknak bennük, addig Kádár szelleme élni fog. Velünk, bennünk.

A Mandiner szerzőinek cikksorozata Kádár János halálának 30. évfordulóján

***

Harminc éve, hogy Kádár János, Magyarország második világháború utáni történelmének egyik meghatározó alakja örökre lehunyta a szemét. Vele kapcsolatban sok hibás lépést azonosított az utókor, leginkább politikai és társadalmi értelemben. Ami azonban viszonylag semleges megítélésű vele kapcsolatban, azok az óriási lakáshiány felszámolására tett kísérletei.

Mert kísérlet volt, egy soha be nem fejeződő: nagy népességrobbanás kezdődött a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején a Ratkó-korszak népesedési politikájának köszönhetően, így az a lakásállomány, aminek a bővítése a második világháború utáni évtizedekben az iparosítás miatt háttérbe szorult, már képtelen volt biztosítani mindenki számára a megfelelő életteret.

Ezért aztán előbb keleti (szovjet), később nyugati licenc alapján olyan előgyártott elemek készültek a hetvenes évek közepére jelentős számúvá terebélyesedett házgyárakban, amelyek összerakva, egymásra építve

millióknak adtak otthont, több mint 780 ezer panellakásban.

Azonban hiába a nagy mennyiség, a kísérlet sosem fejeződött be.

A közkeletű hiedelemmel ellentétben a Kádár-kockának hívott lakóház nem a Kádár-korszak szülötte, az már korábban is jelen volt. Magyarországon így hiába nevezi a népnyelv őket kádárinak, ez a jelző a legteljesebben a panelházakra érvényes. 

Jelenleg a lakosság ötöde (e szerző is) ilyen házgyári körülmények között él. Ezek a körülmények azonban – hála a több éves tervek sietős megvalósításainak – a betonkaptároknak is nevezett épületekben korántsem nevezhetők ideálisnak. Sőt, sokaknál az igénytelenség szinonimája is lett. Nem véletlenül az ott lakókra is:

a „panelproli” kifejezés egyszerre akkurátus és túlzó.

Akkurátus, mert tényleg megvan az ott élőkben egy olyan mentalitás, ami nem a téglaépületekben vagy a kertes házakban élők sajátja: az egymástól való elidegenedés.

Ennek többféle formája ismert: amikor csak a lakásajtók csapkodásából tudjuk jóformán, hogy a folyóson még mások is élnek; vagy az, hogy egy házban élünk, de évekig nem találkozunk, ezért például hat év után döbbenünk rá, hogy ott élt valaki; vagy amikor beszállunk a liftbe, és csöndben tesszük meg az utat a több emelet mélységbe (magasságba).

De hogy pozitívat is írjak: akik a 8. emelet felett laknak és nincs előttük másik panelház, azok számára pazar kilátás nyílhat Budapestre, a Duna-partra, a budai hegyekre. Nagy kérdés azonban, hogy ha örökségről kell beszélnünk, mi számít jobban? Az, hogy pazar a panoráma; vagy az, hogy közel kétmillió honfitársunk többsége számára a közösséghez való tartozás abban merül ki, hogy hallja egymás wc-jének lehúzását? Szerintem utóbbi.

Számomra ez a 21. században is élő kádári örökség. És amíg velünk lesznek a panelek, addig ez az örökség is velünk marad.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151107

Ajánljuk még a témában