Csak azt a gyomor mélyét felkavaró borzalmas, búgó morajt hallottam, amit korábban sosem. Nehéz bombázó kötelékek szálltak el fölöttünk. Délnek tartottak. Leszakadni készült a mennybolt. Mi, délvidéki magyarok pedig összetartóbbak voltunk, mint valaha.
Délvidéki magyarnak lenni sosem volt egyszerű feladat. Átnyargalt rajtunk néhány évszázad, amelyek a hátukon hordozták a magyarság tragédiáit. A teljesség igénye nélkül a tragédiáinkat hívták töröknek, labancnak, rácnak és kommunistának is. Mikor, miként tombolt a történelem szele. Egyben közös volt a nevező.
Talán nem kell hangsúlyoznom: a huszadik században különösen ránk járt a rúd. Kezdődött a világégéssel, majd egy impériumváltással, annak minden borzalmával. Aztán a második világháború hóhér mivolta szaggatta kosarába a délvidéki magyarságot, válogatott kínzások közepette. Ráadásként nyakunkba kaptuk a kommunizmust, Titót, a nyaloncok kiskirályságát, nagyszüleink, apáink alvadt vérével pedig aláíratták velünk a jugoszlávizmus hazugságait. Szégyenteljes idők voltak. A magukat jugoszlávoknak nevező magyar árulóink élték a világukat.
A huszadik század utolsó évei sem hoztak megváltást. A kertek alatt mindvégig meglapuló, a lelkekben izzó viszály feléledt. Szó sem lehetett békéről. A Balkánon mindig a fegyverek döntötték el az igazságot. Szétesett a délszlávok országa, és a bácskai, bánáti magyar közösséget ebben a zűrzavarban megint csak a bérletjeggyel nézelődő megtűrt kategóriába parancsolták.
Pedig kilencventől – elvileg – a demokráciának kellett volna nyiladoznia. Ehelyett Milosevics rezsimje egy évtizednyi országlás, három vagy négy polgárháborús krízis után is olajozottan működött. Állig fel volt fegyverkezve az ország. A reguláris haderő mellett félkatonai alakulatok uralták a grundot, és
Így éltünk. Nem panaszkodtunk. Megszoktuk. Akkor alapítottam családot. A délvidéki élet rendje ezt diktálta.
1999-et írtunk, virágzott a vályogházunk előtti meggyfa. Építkeztünk. Hiába, hogy kétszáz kilométerrel odébb egész városokat lőttek rommá, a Tisza mente tömbmagyarsága tovább tette a dolgát. Pedig a Vukovár alatti torkolattüzek fényeit mindannyian láttuk. Tetejébe a diktatúra minden béklyóját magunkon éreztük. Mégis, otthont kellett teremteni. Házat kellett építeni, magyar utódokat kellett nemzeni, és összeszorított foggal volt muszáj tovább vinni, amit a sors megkövetel.
Azon a márciusi estén boldogok voltunk. A feleségem félidős volt, állapotos az első lányunkkal. Az öreg kádban kettesben fürdöttünk. Nyitva volt a fürdőszoba ablaka, amin át meghallottuk a bombázó gépek morajlását. Emlékszem a nejem tágra nyílt szemére. Nézett rám. Szó nélkül léptem ki a kádból, derekamra csavartam a törölközőt és kimentem mezítláb az udvarba. Nagy volt a baj. A Fityke kutyám nyüszített, a térdemhez szorult, remegett. Néztem a kútmély fekete, csillagos eget, félretekert nyakkal, ahogy a liba kémleli az esőfelhőket. Elkomolyodva lestem az égboltot. A csillagok hunyorogtak, látni nem láthattam semmit, csak azt a gyomor mélyét felkavaró borzalmas, búgó morajt hallottam, amit korábban sosem. Nehéz bombázó kötelékek szálltak el fölöttünk. Délnek tartottak. Leszakadni készült a mennybolt.
Megsimogattam a kutyám fejét. A félkész tornácon lévő szúette lóca alá vonult a jámbor, pedig korábban nem volt szokása. Visszamentem a fürdőszobába. Ledobtam a törölközőt, a kádba léptem, és csak annyit mondtam – halálosan közönyös hangon, ma sem értem, hogy csináltam, miként tudtam belenyugodni a belenyugodhatatlanba, amikor
Majd még hozzátettem, igyekezzünk kihasználni a meleg vizet, míg van.
Utána sokat nem volt áram. A híradásokat szűrve kaptuk, a városi kábeltelevízió híradóit cenzúrázták a rezsim megbízottjai. A magyarországi hírműsorok rendre ki lettek iktatva. Elsötétült a kereskedelmi adók helyén a képernyő. Csak a belgrádi tévé volt fogható. Ott meg a nap huszonnégy órájában folyt, ami a csövön kifért.
Bezártak az iskolák, a gyerekek naphosszat az utcákon játszottak. Nem működött semmi. Benzint aranyért sem lehetett kapni, a kirakatokat leragasztották, a boltok polcairól mindent felvásárolt a jónép. Lisztet, sót, cukrot raktároztunk. Szóltak a szirénák, napkezdettől napszállatig, meg éjjel is. Már föl sem figyeltünk rá.
Nem is volt menedékünk. Csak a város központjában lakó rezsimhű hivatalnokok nyomakodtak a föld alá, vasbeton szarkofágokba, kacagta is őket minden magyar.
Rengeteget nevettünk azokon a gonosz időkön. Visszaemlékezve, tényleg csak a jó kedélyünk maradt már. Röhögtünk a rendszer idétlen magyarázkodásán, a szerb propagandaszövegeken, azon, hogy éjjelente kötelezővé tették az ablakok elsötétítését; noha korábban, leginkább az iraki háborúból közvetített képsorok által, mindannyian láttuk, ahogy az utcasarkon befordulnak a műholdról célirányzott lézeres rakéták. Amikor a Palicsfürdőbe becsapódó robbanófej dörrent, a frizsiderünk ajtajába kellett megkapaszkodnom. A kutya berontott a konyhába, alig bírtam kituszkolni. Leültem vele az udvaron a téglarakás mellé. Sütött a nap, kinyitottam egy üveg apatini sört, s míg iddogáltam, azon tűnődtem, mi lesz velünk.
A magyar ajkú szülővárosom peremére rossz arcú katonaság érkezett.
ahol korábban kamillát szedtek a szegény emberek. A település északi peremén, Magyarország felé lövészárkokat vájtak olajzöld munkagépek, földbe ásott bunkereket kezdtek építeni, és a géppuska állások rendre Szeged irányába néztek. Szeged felé, a Kárász utca felé, ahonnét azelőtt az antikváriumi magyar könyvekért mentünk.
Tavasz volt. Mi meg Szerbiában éltünk. Vagy Kis-Jugoszláviában? Ki tudja már…
Egyre viszont két évtized távlatából is kristálytisztán emlékszem. Arra, hogy
A szívélyesség, a jó kedély, mi több – bizton állítom – a szeretet légköre volt mindenütt tapasztalható. Mi, délvidéki magyarok, akkoriban összetartóbbak voltunk, mint valaha.
A nyomorunkban szerettük a másikat. Utólag belegondolva, ez nagyon furcsa állapot volt. Szakemberek biztos értik miért, én még ma sem tudom a választ. Bombáztak bennünket, teljes kilátástalanságban volt részünk, minden percünk bizonytalanságban fogant és mégis: akkoriban jó volt délvidéki magyarnak lenni.
Most, hogy húsz éve szórtak meg bennünket bombákkal, visszagondolván azokra a daliás időkre, csak egyet tudok mondani: kár volt. Kár volt az áldozatokért, a pusztításért. De ránk fért.
A Lakner-Ruff duó ma még „csak” vádaskodik, Ruszin-Szendi viszont akár már kezet is emelne, hiszen – mint mondta – neki viszket a tenyere és ki is van rá képezve. Horváth K. József írása.
Egy férfit meglőttek, az elnök terrormerényletnek minősítette az esetet.
Az MCC Gazdaságpolitikai Műhelyének vezetője kiemelte, ezért fontos, hogy Európában mindenhol békepárti vezetőket válasszanak.
A külügyminiszter közölte, hogy Magyarország kész otthont adni az amerikai-orosz békecsúcsnak, mert a háborút szerinte csak diplomácia zárhatja le.
A rendezvény olyan vezető döntéshozókat és szakértőket hoz össze, akik ismerik a kábítószerek valódi dimenzióit, és van tapasztalatuk abban, miként lehet azok piacát visszaszorítani.
Tóth Máté a Mandiner megkeresésére elmondta, hogy szemben azokkal a híresztelésekkel, hogy Magyarország nem a megfelelő ütemben válik le az orosz energiahordozókról, jelentős a hazai kitermelés. Arról nem beszélve, hogy nemcsak az oroszoktól vásárolunk.
Szerintem el is várják a dühödt hívei, hogy naponta hülyét csináljon belőlük.
A bukott politikus azzal riogat, hogy Csehország már nem fogja olyan mértékben támogatni Ukrajnát, mint eddig.
