Nemcsak azért, mert a Rákócziak birtoka és a felkelés főhadiszállása volt, hanem azért, mert Tállyát ma is igazi kurucok lakják. Rafinált kurucok. A Tállyaiaknak komoly legendáriumuk van. A helyiek úgy tartják, itt van Európa földrajzi közepe. Hol máshol dőlnének el a nagy dolgok, ha nem Európán közepén? A helyiek azt is mondják, hogy az itteni evangélikus templomban keresztelték meg a kuruc hagyományok nagy folytatóját, Kossuth Lajost. Kell-e ettől rebellisebb örökség? A helyiek derűs daccal vésték a Rákóczi kastély boltíves kapujára, „ha isten velünk van, ki ellenünk” („Si deus pro nobis contra nos”). Egy ilyen biztatás hogy is lehetne vesztes hagyomány? Itt még a a gombákat is megszelidítik.
Míg a Botrytis Cinerea gomba a világ legtöbb borvidékén ellenségnek számít, hiszen éppen a szüret idején támadja meg a bogyókat szürkerothadást okozva, addig a tokaji borvidéken csodákat művel. A bogyók húsát átjárva vizet vesz fel és mazsolaszerűvé töppeszti a szőlőt, ezáltal a gyümölcs belbecsét koncentrálja. Tisztelt Hölgyeim és uraim, nem csodálom, ha nyeltek egyet. Igen, jól gondolják, az aszúról beszélek. Vinum Tokajense Passum, az isteni nedű, ami mindenre gyógyszer. Gyógyszer az elfeledés, a partvonalra szorítás, a lemondás ellen is. Bátorrá tesz. A bátorság pedig a cselekvés legjobb barátja. Így vezet út a csodálattól az elképedésen keresztül, a dacon át egészen a jövőt formáló cselekvésig. Mert hogy néz az már ki, hogy arra legyünk kárhoztatva, hogy a múltunkból éljünk? Hogy tiszteleghetnénk méltó módon a kuruc hagyományaink előtt, ha csak visszafelé nézünk és semmit sem vagyunk képesek hozzátenni jelenünkhöz?
Mert az a helyzet, tisztelt Hölgyeim és Uraim, az igazsághoz az is hozzátartozik, nem szólhattunk csak elragadtatás nyelvén, mert ha cselekedni akarunk, félre kell tenni a költészetet. Mert mégiscsak az a helyzet, hogy Tállya még mindig csak egy be nem váltott lehetőség. Mert mégiscsak az a helyzet, és itt és most nem szomszédvillongásokat akarok kelteni, hogy Tállya örök riválisa, Mád borászatilag Tállyánál még mindig előrébb tart. Elég, ha csak Szepsy vagy Demeter míves boraira gondolunk.
Amíg a mádi dűlők neveit ma már kívülről fújják a borrajongók, addig a Tállyaiak közül jó, ha egyet-kettőt fel tudnak idézni.
Mert mégiscsak az a helyzet, hogy még mindig kevés indokkal tudunk szolgálni a messziről idetévedő vendégnek, hogy miért is időzzön el nálunk hosszabb ideig. Alig van hol megszállnia, alig van hol ennie, miért is maradna. Maradhatna persze a beletörődés. A beletörődés, hogy jó ez így, elvegetálunk. Minek annyit ugrálni. Tállya mindig is volt, mindig is lesz. Mindig is a Várhegy és a Szerencs patak közötti területen éltek a tállyai emberek, jó minden úgy, ahogy van és kész. De éppen azért küldtek engem a tállyaiak, mert én tudom azt hitelesen mindenkinek megüzenni: mi tállyaiak azt mondjuk, a beletörődést kell száműzni, a vendéget meg itt kell tartani. Jól hallották, mi tállyaiak, mert most már én is tiszteletbeli tállyai vagyok. A személyes hitelemet teszem fel arra, hogy nem engedünk a beletörődésnek. Nem is engedhetünk.