A reménytelenség rabjai

2012. július 17. 10:13

Rajcsányi Gellért
Mandiner
A tényleges életfogytiglan maga az apró kortyokban fogyasztott halál?

Egyszerűségében is erős cikket közölt az Origo, az újságírói munkájáért többszörösen kitüntetett Wirth Zsuzsanna tollából: szimpla kérdéseket tett fel a szegedi Csillag börtön tényleges életfogytiglanra ítélt, tehát nagy eséllyel soha nem szabaduló rabjainak. A rabok egy része pedig hajlandó volt válaszolni. A bűnösök bűnhődjenek, igen, de milyen is az élet a szabadság leghalványabb reménye nélkül?

„Mesélje el röviden a börtönbe jutásának történetét. Hogyan zajlik egy napja, melyek a rutinszerű, és melyek a különleges események? Milyennek látja a körülményeket, amelyek között él? Mi az, amiben örömet lel, lát-e célt maga előtt, és milyet? Hogyan változtatná meg az életfelfogását, ha tudná, hogy van esélye feltételesen szabadulni előbb-utóbb? Van-e, és milyen kapcsolata a családjával? Milyen a kapcsolata a többi tényleges életfogytiglanra ítélt rabbal, milyennek látja őket (magához képest)?” – sorakoznak az újságíró kérdései, a rabok pedig szikár őszinteséggel beszélnek magukról, körülményeikről.

„Mindennapjaim meghatározó, központi szava a KELL... kisállatot gondozok, ami azért kiemelt jelentőségű számomra, mert ez az egyetlen élőlény, amelyet megérinthetek... Ha lenne egy cél, egy szabadulási lehetőség, akkor minden értelmet nyerne” – írja egy rab. „Ha lenne esélyem még visszatérni a társadalomba, abban az esetben minden erőmmel beletemetkeznék a tanulásba!” – vallja egy másik, aki családja ellen követte el „szörnyű tetteit” – ahogy fogalmaz. „Látok pár apró fénysugarat az alagút végén. Ha ezek összeállnak egy folyamatos nagyobb erejű fénycsóvává, én azt nevezném örömnek. Értem ez alatt, ha tudnám tartani a kapcsolatot a kisfiammal, a volt élettársammal – tudom, ez szentimentálisan hangzik, mert mi már jó ideje nem voltunk együtt –, mert ő még mindig sokat jelent nekem” – árulja el egy harmadik. „Minden napom ugyanúgy telik, a monotonitás, a reménytelenség, a teljes apátia jegyében, ami ellen küzdök, egyre kisebb meggyőződéssel. Ez az »állapot« egyébként nem excepcionális, vannak nálam mélyebben lévő sorstársaim, de ezen nem szabad meglepődni. Minden reggel azzal a tudattal ébredni, hogy felesleges a létezés, nem éppen jellemformáló hatással van rám, ránk” – vall egy negyedik, tényleges életfogytiglanra ítélt rab.

Ne feledjük, nem feledhetjük, hogy többszörös, vagy különösen kegyetlen gyilkosságokért elítélt személyekről van szó. A téma azonban kényelmetlen kérdéseket vet fel: el lehet-e venni a reményt azoktól, akik nem hogy a reményt, hanem az életet vették el másoktól? Ha nem is vagyunk a hívei a halálbüntetésnek, az utána következő legsúlyosabb büntetés lehetőségével egyetértünk? Mi is a pontos értelme és haszna ennek a büntetésnek, mind a társadalom, mind az elkövető sorsa szempontjából? Ha nincs halálbüntetés, és bármilyen egyéb büntetés céljai közé tartozik az elítélt megbánása, javulása, megjavítása, reszocializációja, akkor mindez megvalósítható, ha nincs remény a szabadulásra, legfeljebb csak a halál az? Kényelmetlen a téma, hiszen a társadalom alapvető rendjét, az élet szentségét, a Tízparancsolat egyikét megszegő elítéltek felé ébreszt némi empátiát az egyébként jogkövető, a gyilkosokat joggal megvető hétköznapi emberekben. Kényelmetlen a téma azért is, mert a nagyközönség számára ismeretlen, talán tabuként kezelt közegbe vezetnek minket a válaszok.

A tényleges életfogytiglan folyamatosan szakmai viták tárgya, de egy olyan időszakban, amikor már magának a halálbüntetésnek a követelése terjed újra, nem valószínű, hogy épp ennek a jogintézménynek az értelméről indulna el politikai diskurzus. Az Európában rajtunk kívül csak egy-két országban létező tényleges életfogytiglan intézménye az anómiával sújtott, szétesőben lévő, de rendet (és kirívó bűneseteknél vért) követelő magyar társadalom és a jogállami igazságszolgáltatás jelenlegi kompromisszumos kiegyezésének tűnik. Kérdés persze, hogy a tényleges életfogytiglan nem rosszabb, nem céltalanabb-e a halálbüntetésnél, mind az elítélt, mind a társadalom szempontjából. Igaza lehet a témáról szóló könyv címének: a tényleges életfogytiglan maga az apró kortyokban fogyasztott halál?

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 39 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ne csapkodjunk, árnyaltan kell nézni a kérdést (Rajcsányi is ezt teszi).Valódi dilemmma: kegyetlen gyilkosoknak nincs megbocsátás, de egész életét rács mögött tölteni lehet, hogy rombolóbb, mint az azonnali halál.

Miután ezek az állatok elvették az ember legalapvetőbb jogát, az élethez való jogot, ezzel kiírva magukat a társadalomból, önként lemondva emberi jogaikról, pont leszarom hogy mi lesz velük.

A halálbüntetés eltörlése után a tényleges életfogytiglan eltörlése nem is lenne meglepő. Persze legjobb lenne - 'ha lúd, legyen kövér' - mindenféle büntetést eltörölnének és jönne a fogat-fogért...

Mihelyst előkerül valaki, kit életfogytiglanra lehet ítélni szörnyű bűne miatt, rögtön lehoznak egy cikket szegény életfogytiglanosakról.
Hát nem kell életfogytig kínozni, csak annyi időig, míg a bűnös a tettet elkövette, és a módszer is legyen ugyanaz, szánni kell szegényt ugyanúgy,ahogy ő szánta az áldozatát.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés