A technokrata kormányzás valódi jelentése: MSZP–SZDSZ akkor, Tisza most

Magyar Péter kampányának egyik legtöbbet ismételt üzenete a „szakmai kormányzás” ígérete. A Tisza párt vezetői azt hangsúlyozzák, hogy nem klasszikus politikusokkal, hanem multinacionális vállalatoktól hozott menedzserekkel, pénzügyi és gazdasági szakemberekkel kívánják irányítani az országot. A narratíva szerint ez szakértelmet, racionalitást és kiszámíthatóságot jelentene – szemben a „politikai alapú döntéshozatallal”.

Ez az üzenet önmagában jól hangzik, sőt, sok választó számára kifejezetten vonzó lehet. Csakhogy a magyar politikai emlékezetben a „technokrata szakmaiság” nem egy ismeretlen fogalom. 2002 és 2010 között pontosan ugyanezzel az érveléssel vezettek be súlyos megszorításokat, amelyek hosszú évekre megkeserítették családok százezreinek életét. A kérdés ezért nem az, hogy jól cseng-e ez az ígéret, hanem az: mit jelentett ez korábban, és mit jelentene most, ha a Tisza 2026 áprilisában a kormányrúd közelébe kerülne?

Amikor a szakmaiság megszorítást jelentett

2009-ben a Bajnai Gordon vezette kabinetet szintén „válságkezelő, technokrata kormányként” mutatták be. A hangsúly akkor is azon volt, hogy nincs ideológia, csak számok; nincs politika, csak kényszerű szakmai döntés. A közvéleményt azzal nyugtatták, hogy ezek a lépések fájdalmasak ugyan, de szükségszerűek. A következmények azonban nagyon is kézzelfoghatóak voltak. Ezért időszerű, hogy – a teljesség igénye nélkül – áttekintsük mit is kaptak a magyarok technokrata kormányzás néven:

• ÁFA-emelés – a normál ÁFA-t 20-ról 25 százalékra emelték.
• Bevezették az ingatlanadót és a vagyonadót.
• Megszüntették a 13. havi nyugdíjat, sőt már a 2009-es második félévi részletet sem fizették ki.
• 62-ről fokozatosan 65 évre emelték a nyugdíjkorhatárt.
• 2010-re tolták a 2009-es nyugdíjkorrekciót.
• A korai nyugdíjba menetelt pedig büntették azzal, hogy az előrehozott nyugdíj összegét a korábbinál nagyobb mértékben csökkentették.
• Befagyasztották a közalkalmazotti béreket.
• Eltörölték a 13. havi közszféra-juttatást.
• 10 százalékkal csökkentették a táppénzt.
• A családi pótlék korhatárát 23-ról 20 évre csökkentették.
• A gyes és a gyed időtartamát 3-ról 2 évre csökkentették.
• Megszüntették a lakástámogatási rendszert (szocpol).
• Megszüntették a gázár- és távhő kompenzációt.
• Semmit sem tettek a devizahitelesek megsegítése érdekében, miközben a svájci frank árfolyama rekordmagasságba emelkedett.

Mindezt akkor is „szakmai válságkezelésnek” nevezték. Az érintettek azonban nem szakmai döntéseket, hanem elveszített jövedelmet, romló életbiztonságot és növekvő kiszolgáltatottságot éltek meg.

Vállalati logika az állam élén

A Tisza Párt mai gondolkodásában feltűnően erős a vállalati racionalitásra épülő szemlélet. A kampányban rendre megjelenik az az állítás, hogy az államot „hatékonyabban”, „karcsúbban”, „menedzserszemlélettel” kell működtetni. Ez a nyelvezet ismerős azok számára, akik multinacionális cégek világában mozognak – ott azonban az elsődleges cél a profitabilitás és a költségcsökkentés.

Korábbi cikkünkben arra hívtük fel a figyelmet, hogy ebben a logikában az ember könnyen puszta költségtétellé válik. Egy vállalatnál ez üzleti döntés. Egy államnál viszont nyugdíjasok, családok, betegek és munkavállalók sorsáról szóló politikai döntéseket jelent. Nem véletlen, hogy a 2009-es technokrata kormányzás idején is elsőként a szociális és családtámogatási rendszerekhez nyúltak hozzá.

Ők Magyar Péter „szakmai” emberei

A Tisza Párt technokrata ígérete nem puszta elmélet: az elmúlt hónapokban konkrét nevek és arcok is megjelentek a párt környezetében, akik jól kirajzolják, milyen irányba képzeli el Magyar Péter a „szakmai kormányzást”.

Kapitány István, aki hosszú éveken át töltött be vezető pozíciókat a Shell nemzetközi struktúrájában. Kapitány neve nemcsak vállalati karrierje miatt került előtérbe, hanem azért is, mert „a vállalati racionalitás, a költséghatékonyság és az optimalizálás nyelvét hozza be a politikai gondolkodásba”. 

Korábbi elemzések rámutattak: ebben a szemléletben az ember – legyen szó munkavállalóról, nyugdíjasról vagy családról – könnyen számként, erőforrásként vagy költségtételként jelenik meg, nem pedig politikai közösségként.

Orbán Anita pedig már könyvében (Power, Energy, and the New Russian Imperialism) is egyértelműen amellett foglal állást, hogy Ukrajnát mind az EU-ba, mind a NATO-ba fel kellene venni, sőt már a doktorijában is aprólékosan kidolgozta azokat a narratív elemeket, amelyek Ukrajna NATO-tagsága melletti érvelésének alapjául szolgáltak, miszerint Ukrajnának az EU-ban és a NATO-ban a helye van – egyfajta megelőző csapásként.

Nem véletlen, hogy ezek a szereplők nem választói felhatalmazásból, hanem szakértői, tanácsadói pozíciókból érkeznek. Ez önmagában még nem lenne probléma, a kérdés azonban az: milyen döntések következnek abból, ha egy ország irányítását ugyanaz a gondolkodásmód határozza meg, amely egy multinacionális cég működtetésére alkalmas? A 2009-es tapasztalat alapján a válasz nem megnyugtató: a technokrata elit döntéseinek árát akkor is a társadalom széles rétegei fizették meg.

Brüsszeli elvárások és régi reflexek

A Tisza Párt kommunikációjában gyakran visszatérő elem, hogy „Brüsszel ezt várja el”, „a piac ezt jutalmazza”, „Európában így szokás”. 

 A technokrata gondolkodás egyik sajátossága, hogy a politikai döntéseket elkerülhetetlen kényszerként mutatja be, nem pedig értékválasztásként.

Ebben a keretben a megszorítás „felelős döntés”, az ellenvélemény pedig „felelőtlen populizmus”. Így válik láthatatlanná az a kérdés, hogy kinek az érdekeit szolgálják ezek a szakmai döntések, és ki fizeti meg az árukat.

2026: tanulság vagy ismétlés?

A 2026-os választás tétje nem pusztán politikai váltás kérdése. A valódi dilemma az, hogy visszatér-e az a technokrata logika, amely korábban már komoly társadalmi árat követelt. Magyar Péter és a Tisza Párt ígéretei kísértetiesen emlékeztetnek erre a gondolkodásmódra, még ha ma modernebb, európaibb csomagolásban is jelennek meg. A választók előtt így nem az a kérdés áll, hogy szükség van-e szakértelemre. Hanem az, hogy milyen áron, és kinek a kárára valósul meg a „szakmai kormányzás”. A múlt tapasztalata ugyanis világos: amikor a politika lemond az emberekről, és kizárólag a számokra hallgat, annak mindig a társadalom fizeti meg az árát.

* * *

Nyitókép: ATTILA KISBENEDEK / AFP