Szomszédot szomszéd ellen, gratulálok a zseniális kampányötlethez Magyar Péternek!

Akaszd, szúrjad, ragaszd a plakátot, elvtárs, aki velünk, az nincs ellenünk. Új mozgolódás van a legnagyobb ellenzéki pártnál, most éppen arra kérik a szimpatizánsaikat, hogy

Van belőle földbe szúrható, felragasztható, felfüggeszthető. Sőt, az ember az ismerőseit is vegzálhatja ezzel a remek ötlettel, biggyesztik oda a poszt végére, molinó van, ingyen küldik postafordultával.

Hát igen. Hatékony kezdeményezésnek tűnik, legalábbis abban, hogy átmozgatja az aktivistákat. Meg aztán az ablakokból mosolyog majd a szebb és szeretettelibb jövő Magyar Péter képében az egyszeri járókelőre – vagy esetleg azokra a karaktergyilkos plakátokra, amiket a Tisza verőember-alakulatává züllött Momentum pakoltatott ki jobbos influenszerekről. Végülis,

Nem vagyok benne biztos, hogy a kezdeményezés elindítói kellőképpen átgondolták, mivel járhat mindez. Vagy, ha igen, akkor az valami egészen döbbenetes cinizmusról árulkodik.

Maradjunk csak annál a tiszta esetnél, hogy valaki a saját kertesházának kertjébe, ablakaiba kiteszi a plakátot. Természetesen az ő döntése, hogy ráhúzza a saját otthonára azt a mocskot, amit a ma politikai kampánya jelent, eddig rendben van. Bár, mondjuk, aki eléggé – hogy fejezzem ki magam szépen? – lelkes ahhoz, hogy feladja a magánszféráját és kampányeszközzé lobogózza fel az otthonát (innen ugyebár ne takarodjanak ki a politikusok),

aki egy izraeli káeftébe szervezte ki Magyarországot a mogyoróspele-emberekkel, és – pszt! – az igazi neve nem is Orbán, hanem Lakatos. Mármint nem Márk, ő a jó Lakatos, hanem, tudod, olyan. És – ami a legfontosabb – emberünk arról is meg van győződve, hogy őt mindezért a kivételes tudásáért a kormány megfigyeli, utána kémkedik, és direkt keresztbe tesz neki.

Ha a háza előtti kátyút, ami harminc éve ott van, nem tömik ki holnap, akkor ez személyesen a miniszterelnök bosszúja; ha nem engedi előre a sorban a Lidlben a pimasz fiatal, akkor biztos azért, mert látta az ő bátor kiállását. Persze az elmeállapot nem feltétlenül függ össze a pártszimpátiával, vagy egyáltalán a politikai érdeklődéssel, de innentől kezdve, ha két utcabolondja összeverekszik, és az egyik melldöngetős-tiszás, akkor belőle ott politikai áldozat lesz, aki mellett nagybetűs Facebook-posztokkal áll majd ki a párt teljes vezérkara, nagybetűkkel, könnyes videókkal, meg amivel kell az erőszak ellen. Ezzel már fel lehet korbácsolni a lincshangulatot,

és jól megvédeni az áldozatot, amíg lehet fejni szimpátiaszavazatokért meg lájkokért.

De menjünk tovább egy lépéssel: mi van akkor, ha emberünk egy társasházban lakik? Mi a helyzet, ha a társasház alapító okirata – akár esztétikai okokból, akár annak a csodás négy évtizednek az emlékére, amikor például a vörös zászló kötelezően ajánlott dísz volt pártállami ünnepeken – mondjuk tiltja politikai szimbólumok megjelenítését a ház tulajdonát képező külső falon? Ó, nagyon egyszerű:

pusztán azért, mert mondjuk a közösség szeretné megőrizni a politikasemleges tereit. Ha elég sok elszánt tiszás van a házban, akit fel lehet hergelni az amúgy mindenkire érvényes szabályok ellen, akkor egy közgyűlés-puccs után az egész házat fülétől a farkáig fel lehet lobogózni Magyar Péterrel, főleg, ha a többi ember a fellépők erőszakossága miatt inkább enged.

Ez egyébként egy nagyon fontos üzenet ebben a kampányban. „Ha szeretnéd, hogy a városodban, az utcádban, a házadból is látszódjon, hogy milyen sokan vagyunk, akik változást akarunk, ajánld fel az ablakod, erkélyed, kerítésed vagy kerted egy TISZA-molinónak”. Az elvileg semleges terek belakása folyamatos. A világosan leírt szabályok ellenére például a budapesti kerületi csoportokban megy a folyamatos kormányellenes hergelés és a nettó Tisza-propaganda,

Érthető, hogy egyre kevesebben mernek nyilvánosan szembeszállni ezzel az egésszel, az aktivisták pedig egyre természetesebbnek veszik, hogy övék minden talpalattnyi föld a virtuális térben. Ezt Elisabeth Noelle-Neumann német politológusasszony a hallgatás spiráljának nevezte – minél inkább azt érzékeli valaki, hogy a környezete egy politikai irányt támogat, annál kevésbé meri felvállalni, hogy ő másként gondolja, ezzel tovább erősítve az adott politikai irányvonal egyeduralmát, amíg már senki nincs, aki szólni merne. 

Így egyébként remekül létre lehet hozni egy pillanatnyi látszat-többséget a virtuális térben, pláne, ha ezt az irányt támogatja bizonyos okokból az algoritmus, és különösen, ha a belső kritikus hangokat is sikerül elfojtani, például annak tekintetében, hogy

és csuklóztatja még a hozzá végletekig lojális ellenzéki sajtót is, ha nem arról vagy úgy ír, mint a médiaszabadság várva-várt megmentője szeretné. Vajon lesznek plakátfelelősök is a kommunista zászlófelelős népnevelők mintájára? Vajon szólni fog a mégtiszásabb szomszéd, ha valaki csak igényelte, de mégsem tette ki a plakátot?

Talán jobb lenne bele sem kezdeni. Talán beláthatná mindenki, tiszás, fideszes, jobbos, balos, kritikus, lelkes és frusztrált, hogy a világ nem ebből a mesterségesen és virtuálisan előállított, pillanatnyi csoportosulásból áll, amit legfeljebb kampányközösségnek lehet nevezni, közösségnek akkor sem, ha éppen ez a Facebook-csoportja neve. S hogy valahol ott hátul és legbelül tartsa azért észben, hogy április 13-án, amikor véget ér ez az egész rettenetes választási pogrom, az ő kopogtatásával és kiállásával kufárkodó, felháborodását ingyen munkaórákba és szavazatokba csatornázó, most őt éppen lelkesen keblükre ölelgető, egyszer szeretetországozó, másszor uszító politikusok – eredménytől tökfüggetlenül –

De a szomszéd, akivel sikerült összeveszni azért, hogy kikerülhessen a társasházi liftbe a megváltáspropaganda, vagy azon, hogy kinek a politikusa lapátolja jobban a havat, na, ő ott marad. Holnap és holnapután is.

***

(Nyitókép forrása: a molinó-igényő form)

***