A nemzeti maximum

Nyitókép: Attila KISBENEDEK / AFP

„Egy korszak nem csak annyival több egy mégoly stabil politikai rendszernél, hogy állandó vezetés mellett huzamosabb ideig marad fenn, hanem hogy jól megkülönböztethető, csak rá jellemző szellemiség érvényesül benne. Érezzük, hogy a kort, amiben élünk, egy bizonyos értékkánon, meghatározott kulturális kurzus, sajátos intellektuális klíma jellemzi. Orbán Viktor ötödik kormányzati ciklusának közepén túljutva a rövidebb távú jogi-gazdasági és a középtávú társadalmi célok után nem túlzás a hosszú távú kulturális célokat fókuszba helyezni. Különösen, hogy valójában ezek teljesülése alapozza meg az előbbiek sikerét. Politikai értelemben biztosan beszélhetünk korszakról, de hogy kulturális értelemben is korszak lesz-e a rendszerből, az az állami kultúrstratégia érvényesülése mellett a társadalom áthatásának sikerességén is múlik. Egy politikai rendszer maradandóságát belpolitikai stabilitása, működtetőinek állandósága és időtartamának hossza adja, viszont az általa hagyott kulturális lábnyom teszi felismerhetővé és emlékezetessé. Már csak ezért is igaz, hogy a kultúra nem a politika mellékhadszíntere, hanem stratégiai terület. Pontosan ezen a mezőn múlik a kitűzött nagy történelmi cél elérésének jelentős része.

Egy-egy korszak jelentésének meghatározása mindig érdekelte az adatok összegyűjtésén, de a rendszerzésükön is távolabb látó, holisztikus szemléletű történészeket. A korszellem faggatására tökéletes ráillik, amit Herder mondott róla: »A korszellem hatalma nagy, de észrevétlen; a hozzáértő képes nyomon követni és kiaknázni, a balga viszont rendszerint túl későn és csak a bekövetkezett hatásai alapján veszi észre.« Joó Tibor 1933-ban a Magyar Filozófiai Társaság lapjában jelentette meg A korszellem mint történetfilozófiai kérdés című dolgozatát (Athenaeum, 1933/1). Írásában a hegeli korszellemet (Zeitgeist) se nem mechanisztikusan, se nem metafizikailag fogta fel, hanem annak értelmében, hogy »a korszellem egy állandó lényeg azonos tendenciája«”. Ez alatt azt értette, hogy a korszellem a történelem során dinamikusan változó »életegység«, teremtője nem más, mint maga a »kultúraalkotó erő«, amiből az következik, hogy a korszellem a kultúrában ragadható meg. Ma azt mondanánk, hogy a korszellemet az adott korban érvényesülő kulturális komplexum tartalmában ismerhetjük föl.

Már Korunk szelleme című, három évvel korábban keletkezett cikkében úgy vélte, hogy a korszellem »egy egész nagy kulturális egységnek az általános eszmeköre«, de számos más, találó szókapcsolattal is leírta, úgymint általános szellem, közszellem, uralkodó irány (Nyugat, 1930/19). Egy másik, a hosszabb tanulmánynál öt évvel később keletkezett szövegében pedig, amely a Korszellem és könyvkötészet címmel jelent meg, azt írta, hogy »valamely történeti kor szelleme, az a jellemvonás, amely lényegének tekinthető, az egész kultúra területén megnyilatkozik, minden alkotásban, a legapróbb kulturális jelenségben is jelentkezik és sajátos jelleget ad nekik« (Magyar Könyvszemle, 1938/2). Ez a szemlélet, amint az utóbb idézett szöveg címe is mutatja, a kultúra minden területén – legyen az könyvkötészet vagy fegyverzetfejlesztés, ipari formatervezés vagy popkulturális alkotás – föl tudja fedezni az aktuális Zeitgeistet. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a korszellem mindig egy adott korszak szelleme.

Az ugyanebben az évben kiadott nagyszabású, A mai világ képe című többkötetes gyűjtemény első, Szellemi élet című kötetének szerkesztője, Kornis Gyula az iméntiekkel egybehangzó módon fogalmazott. Ezt szabatossága miatt érdemes hosszabban is idézni. Így hangzik: »A korszellem a korra tipikusan jellemző eszmék, jelentések, értékrendszerek összessége […] A szellemi alkotások együttese a kultúra. A kor szelleme tehát a kor kultúrájában nyilatkozik meg. Egy-egy kornak kultúrája, mint az értékeket megvalósító szellem történeti terméke […] egységes egész, szellemi organizmus, amelyben minden mindennel közvetlenül vagy közvetve összefügg […] ha egy-egy korszak kultúráját hosszabb időtávolban, történeti távlatban szemléljük, a kultúra szelleme egységesebb stílusúnak, jobban egybehangzónak tűnik […] lényegében ugyanaz a tipikus értékfelfogás hatja át egy-egy kor kultúrájában a vallást, az erkölcsöt, a szaktudományt és a filozófiát, a művészetet, az irodalmat, a zenét, a politikai rendszert s a gazdasági életet.« Nem mellékes, hogy a szerző nem más, mint gróf Klebelsberg Kunó 1922–31 közötti vallás- és közoktatási miniszter államtitkára, piarista szerzetes, filozófus, egyetemi tanár. Egy bizonyos ponton ide még vissza kell térnünk.”

***