Aki nem lép egyszerre

Ha a fővárosban próbálgatták is ritkítani a járatokat, Budapest és Brüsszel – olykor Strasbourg – között épp hogy sűrűsödtek. Ami arrafelé zajlik, olyan, mint egy elfogult, pedagógiai-diplomáciai érzéket minden téren nélkülöző osztály­főnök ámokfutása: bár mindenki a telefonját nyomkodja a pad alatt az órán, sőt sokan még zenét is hallgatnak, csak Magyarországtól veszik el a készüléket. S mivel ezen az igazságtalanságon felháborodik, sőt visszakérné, ami egyébként az övé – irány az igazgatói iroda. „A telefont pedig év végéig nem kapod vissza, plusz amíg le nem írod százszor, hogy »nem mobilozok órán«. Ötvennel megvagy? Legyen kétszáz! De ne így, ikes ige: mobilozom… na és, ha én diktáltam eddig így, akkor mi van? Kezdd elölről!” Hosszú évek szürreális és képmutató politikai leckéztetését követően aztán csak visszakerült Magyarországhoz legalább részben, ami járt – viszont cserébe azt terjesztik róla, hogy miatta nem lesz osztálykirándulás, és divat lett ráfogni a röpdolgozatokat is.

Természetesen a háborúban élet-halál harcot vívó Ukrajnának szánt európai segély ügyét nem lehet elviccelni, a háború nem tréfadolog. Szomszédunk vezető elitje emellett százezernyi polgára vérével írta alá a csatlakozási kérelmeit az EU-hoz és a NATO-hoz (saját hadköteles, nyugatra juttatott fiaiból pedig felállította a frontot sosem látott „Monaco-zászlóaljat”: az aranyéletet élő, az időt a Riviérán jachtokon és budai polgárlakások árával vetekedő luxusjárgányokban múlató „menekültekét”.)