„Alföldi Róbert művész úr – vagy, hogy ne bántsam meg, inkább legfőbb művész úr – tele pocakjával, távol a tudatlan-tuskó tömegektől – kik talán nem is méltóak arra, hogy ismerjék legfőbb művész úr márványba kívánkozó alkotásait – álomba szenderedett, s mint kisded anyja ölelésében, békére és nyugalomra lelt.
Álma selymes és könnyű volt, mint a habos torta habja, mint a vattacukor legjava. Újlipótvárosban sétált, ahol az elektromos autók is tömegközlekedtek, a házak falain szinte folytak le a szivárványszínű zászlók és lobogók. Az utcán kéz a kézben sétáltak a boldog, terhes egynemű párok, nyomban mögöttük csaholtak az egynemű kutyusaik. Belépve kedvenc pékségébe azonnal félreugrottak előle a sorban állók, kérés nélkül a földig hajtották magukat és kérlelték a művész urat, hogy hadd adják át neki helyüket. A pénztáros is tudta a dolgát, lábait kapkodva sietett felváltani a művész úr húszezresét a szomszédos üzletekbe, hogy kényelmesen ki tudja fizetni a reggeli sóskiflijét. A Jászain boldog, önfeledt dzsihadisták pakolgatták vállról indítható rakétáikat, amikből annyi volt, hogy még az ukránoknak is jutott belőlük. A téren ideiglenes óriáskivetítő: Románia csoportelső! Majd újra az ágyában találta magát, soha ilyen édes még nem volt a dunna.