Nézem, hallgatom, ahogyan a híres sportoló kiáll a kormány mellett, a másik pedig ellene – egy a hazájuk, de máris kettészakították a közönségüket. Az Ismerős Arcok eljátssza a Nélküledet, az ország felének ez a második himnusza, a másik fele gyűlölettel beszél róla, csikorgatja a fogát – biztosan ez a normális? Nem lehetne csupán a színészetről, a sportról, a zenéről beszélni? Tisztelhetnénk egymást vagy örökre bezárjuk az ajtókat?
Nincs egy Magyarország. Szomorú igazság, de nézzük vissza a történelmünket: soha nem is volt. Minél közelebb élsz a politikához, a közélethez, annál kevesebb az esély, hogy adni is tudsz valamit a másiknak, nemcsak szakítani.
Mindez azonban nem jelenti azt, hogy hamis pátosszal hirdesd, hogy elérhetünk bármit, miközben ez nem lehetséges. Fabiny Tamásnak, Gundel Takácsnak, Kepes Andrásnak éppen ez a tragédiája. Hogy aláírásukkal hitelesítik, miszerint ők aztán sehova nem állnak, szép és tiszta szót szeretnének, sötétség helyett fényeket – mindeközben ők is tartoznak valahova.”