A két Magyarország

„A baloldalon az őszinte szóért bilincs és béklyó jár. Maradtam ott, ahol mindig is álltam gyerekkorom óta, amikor pedig még azt sem tudtam, hogy két Magyarország létezik. Remekül éreztem magam, és egyetlenegy percig sem éreztem, hogy el kellene árulnom a hazámat ezekért a mélytengeri alakokért.

Figyelem régebbi televíziós beszélgetésekben, hogy Vidnyánszky Attiláról Cserhalmi György és Gáspár Sándor régi barátként, de már elutasítóan beszél. Mind a hárman jeles művészek, nagyra hivatottak, és – ami örvendetes – még mindig elismerik egymás tudását. Jobb lenne, ha egy Magyarországon élnének, nem kettőben? Jó volna, de lehetetlen. 

Nézem, hallgatom, ahogyan a híres sportoló kiáll a kormány mellett, a másik pedig ellene – egy a hazájuk, de máris kettészakították a közönségüket. Az Ismerős Arcok eljátssza a Nélküledet, az ország felének ez a második himnusza, a másik fele gyűlölettel beszél róla, csikorgatja a fogát – biztosan ez a normális? Nem lehetne csupán a színészetről, a sportról, a zenéről beszélni? Tisztelhetnénk egymást vagy örökre bezárjuk az ajtókat?

Nincs egy Magyarország. Szomorú igazság, de nézzük vissza a történelmünket: soha nem is volt. Minél közelebb élsz a politikához, a közélethez, annál kevesebb az esély, hogy adni is tudsz valamit a másiknak, nemcsak szakítani. 

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy hamis pátosszal hirdesd, hogy elérhetünk bármit, miközben ez nem lehetséges. Fabiny Tamásnak, Gundel Takácsnak, Kepes Andrásnak éppen ez a tragédiája. Hogy aláírásukkal hitelesítik, miszerint ők aztán sehova nem állnak, szép és tiszta szót szeretnének, sötétség helyett fényeket – mindeközben ők is tartoznak valahova.”

Nyitókép: MTI/Kovács Attila