Remény a közelgő összeomlásban

„Aki végighallgat egy beszélgetést Stumpf-Biró Balázs összeomlás-kutatóval, az nagyon közel kerül ahhoz, hogy mentálisan maga is összeomoljon. Stumpf-Biró szerint ez az utolsó évtized, ami egyáltalán még hasonlít az ezelőtti évtizedekhez, utána véget ér a globális-ipari civilizáció. Az összeomlás szerinte sokkal gyorsabban következik be, mint ahogy felépült az a komplex rendszer, amelyet megszoktunk. A civilizációnk nem hanyatlani fog, hanem összeomlani, mert a szétesés exponenciálisan fog végbemenni. Az exponencialitás olyan, mintha egy A4-es papírlapot kezdenénk félbe hajtogatni: az 50. hajtásnál a lap már annyira vastag lenne (persze ha ezt fizikailag is meg tudnánk csinálni), hogy a magasságával a Nap közelébe kerülnénk. A 48. hajtásnál viszont még szinte elképzelhetetlenül messze lenne a Naptól. Stumpf-Biró szerint a civilizációnk összeomlása jelenleg a 49. hajtásnál tart. Még messzinek tűnik, de már el tudjuk képzelni. Ha a mostani rend összeomlik, talán az egyiptomi vagy a római civilizáció szintjére hullunk vissza.

Tehát a kilátások nem túl rózsásak. Én persze kulturális érdeklődésű egyszerű teológusként nem tudom, hogy a Stumpf-Biró által felvázolt jövőkép mennyire reális, de azt természetesen érzékelem, hogy nem a 90-es évek felhőtlen optimizmusa vesz körül. A 2001-es támadás a New York-i ikertornyok ellen jelezte, hogy egy korszak vége elkezdődött, és nem olyan vidám formában, ahogy a történelem végét Fukuyama elképzelte. A 2008-as gazdasági válság azt üzente, hogy a globális gazdaság rendkívül sérülékeny. Aztán jött a tömeges migráció, Greta Thunberg és a közeli klímakatasztrófa réme, a két évig tartó világjárvány, amely talán csak az első fecske a világjárványok korában, majd kitört az ukrajnai háború, megszülettek az európai szankciók, és végleg zárójelbe tették azt, amit a globális kapitalizmus progresszív világáról ismertünk. És csak most jön a valószínűsíthető afrikai éhínség, valamint a katonai konfliktusok is gyorsan eszkalálódhatnak, amiből akár még egy harmadik világháború, sőt, egy atomháború is lehet. És ki tudja, még mi.

Stump-Biró szerint az összeomlás fő oka az ember, aki nem tud mértékkel használni erőforrásokat, különösen, ha az szinte korlátlanul áll rendelkezésre, mint az elmúlt századokban a fosszilis energia. Ráadásul annyira komplex és törékeny globális rendszer jött létre, hogy annak összeomlása elkerülhetetlen. Az összeomlás-kutató szerint a folyamat mindenképpen végbe fog menni, nem tudjuk már megakadályozni. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, az alkalmazkodás, azt pedig mentálisan kell elvégeznünk. „Mély alkalmazkodásra” van szükség, ez lesz a túlélés záloga, nem az erkélyen gondozott paradicsompalánta vagy a tetőre szerelt napkollektor.

Az összeomlás rémképe már most is tömegek pszichés összezuhanásához vezet. Rengetegen fordulnak pszichológushoz vagy mentálhigiénés szakemberhez, hogy megoldást találjanak a jövővel kapcsolatos szorongásra. Stumpf-Biró prognózisait hallgatva én is azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon le kell-e majd mondanom a fogkefémről és a körömcsipeszemről is, vagy elég, ha csak a melegvíz és a reggeli kávé nélkül képzelem el a jövőmet. Szinte én is szorongani kezdtem attól, ami jön. Persze a kétely is rám vigyorgott. Emlékszem, hogy gyerekkoromban is voltak olyan hangok, amelyek a civilizáció összeomlását jelezték előre. A Lehet, hogy tényleg azoknak van igazuk, akik szerint jön az apokalipszis, de legalábbis valami nagyon komoly katasztrófa.

Az eredetileg Jem Bendell által javasolt „mély alkalmazkodás””annyiban feltétlenül bölcs hozzáállás, hogy a gazdagság mindig is szorosabb kapcsolatban állt a megelégedéssel, mint a felhalmozással. Van igazság a Mély Alkalmazkodás mozgalom ajánlásaiban: a rugalmasság, a lemondás, egyes régi szokások helyreállítása vagy épp a kiengesztelődés segíthet a közelgő katasztrófa elviselésében, ahogy az együttérzés, a kíváncsiság, a tisztelet és az erőszakmentesség is. Persze lehet ez egy újabb végidős szekta viselkedési kódexe is.

A reménységet nekem nem az adja, hogy erre fel tudunk készülni. Nem abba kapaszkodom, hogy a krízisre készülve mindenről le tudok mondani, vagy hogy a szívemből ki tudom irtani a ragaszkodást, amely a szenvedést okozza. Ez a buddhizmus tana. Én keresztényként nem az alkalmazkodást lehetővé tévő rugalmasságban bízom, nem mások együttérzésében, vagy hogy egy vidéki tanyán valahogy megúszhatom a civilizáció összeomlását. Nem. Nem abban bízom, hogy a járványra, az éhínségre és a háborúra fel lehet készülni. Abban bízom, aki szintén János látomásában szerepel. Az apokalipszis első lovasában van a reménységem, aki egy fehér lovon ül, „korona adatott neki, és győzelmesen vonul ki, hogy újra győzzön” (Jel 6,2). Hitem szerint ez a lovas ugyanis a feltámadt Jézus, akit Isten Úrrá tett mindenek felett. A többi lovas őt követi. Krisztus azért lovagol ki, hogy győzzön. A történelem az ő kezében van. Ő volt méltó arra, hogy feltörje a történelem lepecsételt tekercsét (Jel 5), az ő kezében van a jövő, az ítélet, a megbékélés és az újjáteremtés. Akármi is jön a civilizációnkra, Krisztus marad az Úr, a háború, a járványok és az éhínség is neki van alávetve.

A keresztények kétezer éve hiszik, hogy Jézus feltámadt a halálból, felment a mennybe, az Atya jobbjára ült, onnan jön el ítélni élőket és holtakat. A keresztények hiszik, hogy minden hatalom Krisztusnak adatott mennyen és földön, és ő velünk lesz minden napon a világ végezetéig. Azután jön a dicsőség. Ez nem „mély alkalmazkodás”. Ez reménység. Méghozzá élő reménység, amely nem szégyenít meg (1Pt 1,3).”

Nyitókép/illusztráció: ABO / Science Photo Library via AFP