Zsarolási adatbank: hol az ügynöklista?

Rainer M. János a Corvinus Egyetemen tartott vitában kifejtette: Berlinben a rendszerváltáskor a nép körbevette a Stasi épületét, megakadályozták az iratok széthordását és megsemmisítését. Itthon azonban az iratok tetemes részét megsemmisítették, és még az irategyesítés, azaz az iratok egy levéltárba helyezése sem történt meg. Rainer M. rámutatott: a rendszerváltáskor sokkal jobban érdekelt mindenkit a Munkásőrség sorsa.

A történész, aki egyébként könyvet írt Antall József megfigyeléséből, úgy látja: az első szabadon választott miniszterelnök felismerte az iratok jelentőségét. Rainer szerint Antall sakkban tudta tartani nehezen kezelhető koalíciós partnerét, a Független Kisgazdapártot és annak elnökét, Torgyán Józsefet. Az FKGP-ben szerinte különösen sok egykori ügynök volt, habár általában minden pártban szép számmal előfordultak. Ezzel együtt Rainer M. úgy látja: a rendszerváltást alapvetően nem befolyásolta az állambiztonság, mivel nem működött önálló politikai akaratképző központként, hanem az MSZMP-nek volt alárendelve. Az első parlamentben az egykori ügynökök száma ugyanakkor az ötvenet is elérhette (a maiban azonban jelentéktelen, ha egyáltalán vannak).

Az állambiztonsági szolgálatnak sosem volt öt-hatezer főnél több alkalmazottja, a beszervezett hálózati személyek száma egy időben pedig maximum negyvenezer volt, de általában inkább 15-20 ezer – mutatott rá a kutató. Ez volt viszont az egyetlen szervezet, ahol 1989-ig megmaradtak a szovjet tanácsadók, a nemzetbiztonsági szolgálat vezetői pedig a mai napig azok közül kerülnek ki, akik egykoron még ott kezdték pályájukat.

A túlnyomórészt a rendszerváltás után született hallgatóság számára a két történész felvázolta a Kádár-kor mibenlétét és szemléletes példákat hoztak az állambiztonság működésére is. Tóth Eszter Zsófia, a Kádár leányai című kötet szerzője a Dialógus-csoportot hozta fel példaként: a nyolcvanas évek elején szerveződő, atommentes Európát szorgalmazó, országos hallgatói kezdeményezés (amellyel Pécsett Gyurcsány Ferenc is szembekerült) szombathelyi csoportjának még a szerelmi viszonyairól is tudtak, ahogy arról is, mikor készítenek sarukat a balatoni nyaralóban. A Dialógus megfigyelése és leszerelése annyira példaértékű volt a szolgálatok szempontjából (mivel nem lett belőle „ügy”, börtön és hasonlók, amit megírhattak volna a nyugati lapok – ami pedig negatívan befolyásolta volna az akkori hiteltárgyalásokat), hogy még állambiztonsági szakdolgozat is született belőle. Az egykori megfigyeltek sejtették, hogy rájuk állt a szolgálat, de hogy ilyen részletekbe menően ismerték minden lépésüket, az meglepő volt a számukra. A történethez pedig az is hozzátartozik, hogy az egykori jelentő drogos lett, majd még a nyolcvanas években öngyilkosságot követett el. A ügyet vivő két állambiztonságis tiszt pedig ma is magánnyomozóként dolgozik Szombathelyen.

Hogy mennyi felesleges munkát végeztek a szolgálatoknál, arra Rainer M. hozott egy példát: a Corvinuson a hetvenes években egy, a kommunistákra halált kívánó vécés falfirka indított egy két éven át folyó, számtalan szolgálati munkatársat igénybe vevő nyomozást, amelynek az anyaga végül semmire sem volt jó.

Rainer M. kifejtette: a legnagyobb probléma, amely miatt az ügynökügy végtelen történetté fajult, hogy az iratok jelentős része még mindig a nemzetbiztonságnál van, nem pedig az ÁBTL-ben, holott már maguk a titkosszolgálati vezetők is azt nyilatkozták, hogy az iratok jelentős részének „nincs ügyviteli értéke”, ezt ráadásul az egykori Kenedi-bizottság jelentése is tartalmazza. Az egykori ellenzékről készült hetvenes-nyolcvanas évekbeli iratok úgy, ahogy vannak eltűntek, valószínűleg azóta is „zsarolási adatbankként” szolgálnak valakik számára.

A kívánatos iratnyilvánosság viszont a történész szerint nem lehet abszolút mértékben teljes körű, mivel rengeteg személyes adat van, amely nem hozható nyilvánosságra etikusan. Az Orbán-kormány által létrehozott bizottságnak viszont – mutatott rá – ugyanaz a feladata, mint ami az első ügynökügyes bizottságnak volt 1995-ben. Ezzel együtt rengeteg hasznos munka folyt a kutatások terén.

Az egykori szt-tisztek a mai napig hallgatásba burkolóznak: ha szóba kerülnek, akkor kijelentik, hogy nem ők voltak, és ők hűségesek az esküjükhöz –hiába változott meg a rendszer, és hiába teszik eléjük a papírokat, amelyeken ott van az aláírásuk. Tóth Eszter Zsófia kifejtette: 1996-ban kutatta a Dalos-ügyet (Vikidál Gyula jelentéseit), ekkor még nem létezett az állambiztonsági levéltár, és a belügyminisztériumba kellett mennie. Ott pedig a levéltár munkatársai elhívták ebédelni, és kifejtették, milyen büszkék rá, hogy a rendszerváltás után is a helyükön tudtak maradni. Volt is olyan irat, amit évekkel később kapott meg, mivel akkor még nem adták neki oda.

A hallgatóságból valaki felvetette: vajon mi történne, ha népszavazást rendeznének az iratnyilvánosság ügyében? Rainer M. válaszul rámutatott: míg Németországban a 13 milliós NDK polgárai közül egymillióan voltak kíváncsiak a rájuk vonatkozó iratokra, és ennyien mentek el a „Gauck-hivatalba” (Joachim Gauck, az új német elnök volt a iratokat őrző intézmény vezetője 2000-ig), addig itthon tizenöt év alatt csupán harmincezren voltak kíváncsiak a róluk szóló jelentésekre.

Tóth Eszter Zsófia szerint mentalitásbeli problémáról van szó: valamiért a magyarok félnek szembesülni múltjuk ezen szeletével. Eközben a német evangélikus egyházban olyan terápiás csoportok működnek, amelyekben együtt beszélik át a múltat a tartótisztek, az ügynökök és az áldozatok.

Rainer M. kifejtette azt is: érdemes belegondolni, hogy mennyien dolgoztak az ügynökök közül vállalatoknál, különösen is külkereskedelmi vállalatoknál, és milyen szerepet játszhattak a privatizáció zavaros történetében – például a fegyverkereskedelem területén.  

A est konklúziója az volt: a politikai elit nagy részének nincs szándékában rendezni az ügyet, az LMP-s Schiffer Andráséhoz hasonló kezdeményezések pedig így kudarcra vannak ítélve. Rainer M. viszont rámutatott: ezek a történetek személyes történeteink, amelyek szüleinkkel nagyszüleinkkel estek meg, ezért mindannyiunk számára fontosak lehetnek.