Válasz a színész kesergőknek

Megjelent a nyilvánosságban egy videó, amelyben liberális színészek saját narratívájuk szerint nyilatkoznak közéletünkről. Az éremnek két oldala van, így engedtessék meg számomra, hogy egy másik olvasatát is adjam a kollégák választási kesergőjének.

„…Tudod mit érzek? Fájdalmat” – így ők. Én is, de én azért, hogy képesek vagytok ehhez az arcotokat adni!

„…Tudod mit látok, hogy átvernek?” – így Nagy Ervin. Én meg azt, hogy saját magatokat veritek át!

Azt is gondolom, hogy akik bizalmat és reményt adtak Péterfy Borinak és eszmetársainak eddig, azok a jövőben remélhetőleg csak korlátozottan lesznek képesek ennek átadására. A reményből talán jut azoknak is, akiktől azt eleddig „mások” elvették. A „másokat” pontosan ismerjük, nem szükséges magyarázni. Attól ne féljetek kollégák, hogy feladjátok, arra ti nem vagytok képesek. Se régen, se most. A jövő is a csúcsfoglalkoztatott, de mégis elégedetlen liberális színészkesergők mindenkori panaszládája lesz.

„…Hogy nincs erőm küzdeni” – így Gryllus Dorka. A kérdésem annyi: Miért is nincs…?

„…Hogy elveszítem a hitem az emberekben és abban, hogy tisztességesen lehet és kell élni ebben az országban.” – így László Zsolt. Kedves Zsolt! Válogasson olyan embereket maga mellé, akikben feltétel nélkül megbízik. A tisztességes élet vitele nem másokon, kizárólag önön áll. Ha ezt belátja, már lépett annak irányába, amiről alaptalanul kesereg.

„Sokszor egyedül érzem magam és inkább hallgatok. Szorongok, rossz kedvem van, ideges vagyok” – így ők. Ezzel vagyunk így egy páran. Azt gondolom, hogy ebben a videóban sincsenek egyedül a tisztelt kollégák és érdekes módon a rosszkedvű és szorongással teli hallgatás kínja se érződik, hiszen mondják a magukét.

„Néha szinte belebetegszem a tehetetlenségbe, az apátiába, ami körülvesz és ami ellen nincs egyszerűen eszközöm.” – így Lengyel Tamás. Van abban valami megmosolyogtató, hogy agyonfoglalkoztatott színészek panaszkodnak tehetetlenségükről, apatikus szenvedésükről és a világ folyását megmásítani akaró eszköztelenségükről. Bármely szakma képviselői, akik nem tartoznak a mainstreambe, vajon elfojtanak-e magukban egy cifra káromkodást ennek a szenvelgő álságosságnak a láttán és hallatán?

„Néha éppen azt sem tudom, milyen irányba induljak és kinek mit mondjak, amikor a véleményem kérdezik. Néha olyan tehetetlennek érzem magam, hogy elnémulok és lebénulok. Közben nagyon sokat dolgozom és nevelem a gyerekeim. Nézem, ahogy mások is rengeteget dolgoznak és nevelik a gyerekeiket. Nézem a gyerekeinket és szégyellem magam, mert elveszik a jövőjüket vigyorogva, erőszakosan, vagy csak röhögve cinikusan.” – így ők. Ne a gyerekeiteket toljátok magatok elé, mert ez így nem fair. Én is nézem a gyerekeimet és végtelenül büszke vagyok arra, hogy kiegyensúlyozottak és előttük a jövő. Nem panaszkodnak, teszik a dolgukat. Én viszont azért szégyellem magam, hogy az a világnézeti kizárólagosság, amelyben a videó szereplői gondolkodnak az valóban erőszakosan és cinikusan kiröhögi annak a létezésformának a létjogosultságát, amely most próbálja a kultúra területén is megmutatni magát az eddig uralkodó hegemóniát részben megbontva. A tüzet az SZFE körüli arculatváltás óta gerjesztitek és noha saját művészi életetekben jottányi változás nem történt, mégis újra színre vittétek az egykori szocialista világ „Tiltott, néha Tűrt és egyáltalán nem Támogatott” című panaszkodós tragikomédiáját.

Pedig lenne választásotok, ha a politikát hagynátok azokra, akik abban „Kossuth–díjasok”. Igen rád gondolok Molnár Áron, meg a többi hangoskodóra.

Közben kihasználjátok, átveritek és próbáljátok megfélemlíteni azt, akit lehet és aki hagyja magát, hogy a saját szavaitok valós értelmével éljek. Ha kétségetek van efelől, akkor olvasgassátok az ellenetekben megszólalókról írt kommenthadsereg szívből jövő és „békére vágyó” pársorosait. Igen, Péterfy Bori ez önnek és eszmetársainak is a felelőssége, hogy „idáig jutottunk”, hogy olyan dolgokra nem figyeltek és csak legyintettek, amelyek elfogadása esetén nem kizárólag az önök szekerének futása, de esetleg másoké is biztosított lehetne. Nézzék meg, hogy hová jutottunk, mert gyávák voltak és közönyösek ennek a fel és beismerésre. Ez az igazság. Közben pontosan tudják Molnár Piroskával együtt, hogy tenni kéne valamit, mert a hergelés, ami süt ebből a színészkesergőből nem valamiért, hanem még mindig valami ellen, nevezetesen a konzervatív világlátású kollégákkal és a kormányzópárttal szembeni harci induló, semmi más. Azt, hogy eddig mivel takarództak, azt is tudjuk. A megváltoztathatatlanság délibábjával. Most, hogy a nyilvánosság tereit teljes egészében már nem csak ugyanaz a 20–30 elnyomott liberális művész uralja és a dotáció paplana alá más is bekéredzkedett, ezáltal nehezen viselik, hogy picit kilóg néhány ujjuk és egy árnyalattal kisebb az apanázs, noha fázni eddig se fáztak és a jelenben sem tűnik úgy, hogy fáznának a kasszától történő távozásuk után.

„Hova jutottunk így?” – kérdezik mély átéléssel. Válaszom, hogy a megtisztulás útján tettünk egy bátortalan lépést. Kérdés, hogy az ország, azon belül a színészszakma képes lesz-e átlépni a saját árnyékát és nem a megosztottság, hanem a kölcsönös elfogadás irányába továbblépni. Ennek az útnak az inkriminált videó nem segítője, hanem csak kifejezett és tudatos gátja.

A 2022–es választás után csak remélni tudom, hogy a népfelség elvét ennek a propagandaanyagnak a szereplői is el fogják fogadni. A kolléga szavaival élve „Ez a minimum, amit megtehetnek.”

A szerző színművész.

Nyitókép: YouTube