„Szarajevóban jártam. Negyedszer látogattam el Bosznia-Hercegovina fővárosába. Lassan három évtizede, hogy befejeződött a délszláv háború egyik legvéresebb fejezete, a szarajevói ostrom, és ha nem tudnánk, hogy mi zajlott itt, talán el sem hinnénk, hogy ebben a békés, szépen fejlődő városban hullahegyek torlaszolták el az utakat.
Szarajevó már akkor multikulturális város volt, amikor a kifejezést még hírből sem ismerték. Negyedórás sétával századokat járhatunk be az óvárosban: a Baščaršija bazár törökös kávézói az oszmán-török múltat idézik, a szocreál kockaépületek a jugoszláv időket. Kőhajításnyira egymástól világvallások szent helyei, katolikus templom, pravoszláv templom, mecset és zsinagóga jelzi, hogy normális időkben az emberek nemcsak együtt tudnak élni, de a végső kérdésekben is keresik a másik felé vezető utat. Ez Szarajevó: látóhatáron belül az igazság különféle dialektusai bukkannak elő.
Aztán van egy másik Szarajevó. A fiktív állam mögé rejtőzött valóság. A szomorú tény, hogy ha a nemzetközi erők nem lennének itt, akár holnap egymásnak esnének a felek. Autóba száll az ember, elindul a közeli vendéglőbe, hogy találkozzon interjúalanyával. Igen ám, csakhogy Szarajevó után pár perccel már egy másik közigazgatási egységben jár, a Boszniai Szerb Köztársaságban.”