Végső jelentéstelenség

„Beszéljünk őszintén: nem az a baj, hogy ön egy elaggott, elbutult vénember, ó nem, korántsem! Az elaggottságnak, agyalágyulásnak van és lehet méltósága, és mindenképpen van helyi értéke. Arról nem beszélve, hogy az ezzel szembesülőt eleve lefegyverezi, mert együttérzésre, szánalomra, megértésre, türelemre kényszeríti. Ön azonban egy cégéres gazember. Az volt mindig. Önben nincs, de bennem van annyi méltóság, hogy ne idézzem ide újra pontosan az ön saját szavait… Miről is? Hát bármiről. Sorsról, felelősségről, elhurcolt vagy elhurcolásra kijelölt zsidók vagyonának »összegyűjtéséről«, a jótékonykodás önfelmentő, önigazoló, búcsúcédulás álságosságáról és persze Istenről és önmagáról, illetve e kettő összemosásáról.

Önnek is van kórképe: moral insanity. Így hívják azt a tünetegyüttest, amelyet ön egymaga hordoz a kezdetektől – ma már bizonyossággal kimondhatjuk – a végig. De még csak nem is ez az ön legfőbb bűne. Hiszen ez is határos már a betegséggel, ami felmentést jelenthet, még ha csak részlegeset is. De az ön és az önhöz hasonlatosak legnagyobb bűne a jelentésnélküliség piedesztálra emelése.

Ön és az önhöz hasonlók a semmit sem jelentő szavak apostolai. Van, aki ezt egyszerűen hazugságnak nevezi. Pedig nincs igaza. Ez több mint hazugság. Ez pusztítóbb, súlyosabb és hosszabb távon ható gazemberség. Hallotta már, ugye, hogy a »csókok íze számban hol méz, hol áfonya«? Szép kép, igaz? Egy magyar költő írta, akit zsidóként meggyilkoltak egy iszonyatkor pribékjei. E képből kiindulva próbálja felfogni a másik képet, amely önről és az önhöz hasonlókról szól. Azt, hogy önök semmit sem jelentő szavakat adnak a szánkba. S a semmit sem jelentő szavaknak nem az ízük elviselhetetlen, hanem a tudatra gyakorolt rettenetes hatásuk. A semmit sem jelentő szavak a gondolkodás zálogházai, uzsorásai.”